The Eighth Hungarian Tribe, 1983 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1983-02-01 / 2. szám
Page 16 THE EIGHTH HUNGARIAN TRIBE February, 1983 Gábor Áron: ■ cog" Joe és Bill — AMERIKAI JEGYZETEK — Az első időben beugrottam és komolyan válaszoltam a kérdésre: milyennek találom Amerikát? Szép, gazdag, nagy. Negyedét sein hallgatták meg. Szép, gazdag, nagy, de... Feléig odafigyeltek és mosolyogva odébb álltak. Szörnyű, embertelen. Végig hallgatták. Ettől kezdve támadtam: tudják-e, hogy tíz év múlva vörös zászló lesz a Capitolium kupoláján, ha Európát átadják „a Szovjetuniónak? Nem tudták, és nem is hitték. De... A kérdés valahol rést ütött a falon és kibuggyant a kétség, szorongás. Ilyenkor villant fel a játékmester asztalán valamennyi piros gomb és zubogott a kérdés: ki az az őrült a rádió szerkesztőségében, aki azt állítja, hogy Európa nélkül Amerika nem áll ellen a bolsevizmusnak? Vagy: milyen a kommunizmus... megoldja a néger kérdést... végetvet a vietnámi háborúnak? A játékmester kacsintott: most dobja be a rémtörténet felét, de amikor intek, hagyja abba ... két reklámot olvasok be. Sokszor a kommunista hallgatók is közbe szóltak: két hete Moszkvában és Leningrádban jártam, csodálatos volt. Mit válaszol rá? Semmit, inkább kérdezek: hány hálószobás háza van? Három. Egy is elég, a többibe néger családokat telepít majd a Tanács. Az én házamba? Ahogy mondom, hat-nyolc gyerekkel. Gyenge sikoly és kialudt a kérdezőlámpa. Komolytalan, felelőtlen az ilyen vita az amerikai rádiók “szabad drót” műsorában? Feltétlenül. De hatásos és néhány órára több tízezer amerikai háziasszony konyhájába lop be valamit, amit este megkérdez Jóétól, Bilitől: mit szólsz az ilyen butaságokhoz, darling? Joe és Bill nem válaszol, mert már a krimit nézi a televízióban. Mielőtt jó éjszakát mond, azért oda veti: hány néger gyereket mondott? Lehet, hogy csak másnap jut eszébe, amikor a reggeli csúcsforgalomban elakad a kocsisor, ha elveszik az autót, mivel jársz munkára? Vonattal, biciklivel, gyalog, hogy is mesélte az asszony? Mosolyog. Az autó az övé, hozzátartozik. Testéhez, leikéhez, egész életéhez, amelyet olyan különösen alakított ki a technika fejlődése, és a gazdasági élet mottója: gyártani, eladni, eldobni. Minél gyorsabban, minél többet. Joe és Bili beszorult a kocsijába, a külön hálószobájába, a külön televíziójába, a külön, elszigetelt, magányos elidegenedett életébe. Elzárkózott a családjától, a szomszédjától, a társadalomtól, az egész világtól. Nincs lehetősége, hogy találkozzon a másik Jóéval és Biliéi. Hol, mikor? Néha, reggel, vagy este a gyorsforgalmin. Gyorsabban, vagy lassabban hajtanak, aztán eltűnik a kocsijuk a millió autó között. Máskor a moziban találkoznak. Az üvegen át intenek egymásnak és felhúzzák az ablakot, bekapcsolják a hangosbeszélőt. Autójukból nézik a filmet. Utána újra a külön televízió, és reggel újra kezdődik minden. Nap, mint nap, éveken, életen át. Joe és Bili körül leomlott a régi élet szerkezete, csak az autója maradt. Eltűntek az érintkezési pontok, ahol valamikor rendszeresen más emberekkel beszélgetett, vitázott, örült nekik, vagy haragudott rájuk. Nem voltak idegenek, közönyösek, valamilyen téma mindig akadt. Most? Néha partyn, máskor a templomban összeakadnak: milyen az új kocsid, hány hálószobás a házad? Egyik kaliforniai szekta azzal reklámozza a templomát “kocsijából hallgathatja az istentiszteletet”. Joet és Bilit túlnőtte az a világ, amelyikre most keres Amerika orvosságot, utána majd a többi világrész következik: az új ipari forradalomban, elmechanizálódott világban, hogy alakítható ki az ember-közei életforma, őrizhető meg valami az évezredes hagyományokból, erkölcsi-, együttélési alapfeltételekből. Amikor a krimiben túlsók vér folyik, Bili és Joe fél, borzong. Furcsa, új érzés. Eddig hiányzott az életéből, rövidke történelméből, amit a világ többi része nagyon jól ismer: a félelem. Amikor a társadalmi körülmények úgy alakulnak, hogy a legtermészetesebb emberi és állampolgári jogok a rettegéssel járnak, a szabadság elbűvik az erőszak elől, a bátorságot az egyezkedés, a kerülőút váltja fel. Bili és Joe nem tudják, mit jelent, ha az ember nem mondhatja el, írhatja le, amit gondol, nem utazhat másik országba és nem kiabálhatja az utcán, hogy a köztársasági elnök tökkel ütött fajankó. Azt sem ismeri, milyen a fagyott lóhús, amit az összebombázott városokban az anyák úgy szaggatnak szét, mint a keselyűk, milyen a végiggyalázott város, ország, világrész, milyen nehéz a lánc, amely ártatlan milliók húsába vág. Bili és Joe ezt csak a televízióban, vagy a moziban látja. Borzong tőle és lehajt egy pohár whiskyt, vagy megy a pszichológushoz. És ha az égő négernegyedek füstje eléri a házát, másnap messzebb, a város szélére költözik és felhívja telefonon a rendőrséget, ha valaki végigsétál az utcán: furcsa, gyanús alak, ellenség — gyalogos. Joe és Bili képernyőn látják Vietnamot, Biafrát, Csehszlovákiát, a háborút, az éhséget, az erőszakot, a kommunizmust. Úgy, ahogy tálalják. Messziről... és célzatosan: a békés jószándék, a megértés, a koegzisztencia, a dialógus minden problémát megold, a postarablóból újból békés kispap lesz és a szerződések örökérvényűek. Ha egy-egy országot, népet eltapos az erőszak, ezreket ölnek meg a tankok, a csekkfüzete után nyúl és adakozik. Joe és Bili segítőkész, békés. Egyedül, társtalanul, érthetetlenül figyeli a világot és vállatvon, ha azt kérdezik tőle: mi lesz Európával? Távoli ügy és kisért a háborús beállítottság, a céltudatos, sokszor áttételezett propaganda: az oroszok fegyvertársak, Európa
