The Eighth Hungarian Tribe, 1983 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1983-09-01 / 9. szám
September, 1983 THE EIGHTH HUNGARIAN TRIBE Page 21 Avar VI-VHI.; Hungarian IX-XX, f.AD. border. addig a marxis-lenini változtatás inkább a“munkás-parászt" dákokat helyezi előtérbe és csupán másodszor szól az “imperialist)i” római-eredetről. Pascu könyve ás jó bizonyítéka ennek a változásnak. Mindazáltal eléggé élesen kiderül a jólfogalmazott, fordulatos, “kalandos” történetből, hogy a “szintézisből”’ született “dákorománok” egyesítették magukban a dák ősnep szorgalmát a rómaiak harci erényeivel és az eredmény az lett, hogy olyan román nemzet született az ókori Erdélyben, mely “kultúrájával példamutató volt” valamennyi átvonuló barbár nép számára — a magyarokat is beleszámítva. Valószínűleg Pascu is sóhajtva vette tudomásul, hogy dokumentációt képtelen az olvasónak nyújtani. Erdélyben átvonultak a hunok, gótok, gepidák, Erdélyben századokig éltek az avarok és a késő-avarok, de sem feljegyzések, sem sírok nem bizonyítják azt, hogy mindezt “átvészelte” a “hős és kultúrált” dákó-román nép. Mi több: még a Kárpát medencét és a Balkánt oly tüzetesen ismerő bizánci krónikások sem írtak erről a rejtelmes népről, mely oly ügyesen tud,- tudott Erdély havasai közt elrejtőzni, hogy jelenlétéről a XIII. századig sem a hónoknak, sem a gotoknak, sem az avaroknak, sem a magyaroknak nem volt tudomása. “Dákó-Románok” a Középkorban. Mondani sem kell, hogy Pascu tökéletesen “elfeledkezik” arról, hogy akár egyetlen szót is szóljon azokról az Árpádkori dokumentumokról, melyek hivatalos, latinnyelvű feljegyzések formájában tudósítanak az oláh pásztorok felbukkanásáról a Déli Kárpátokban. Magyarok csak úgy szerepelnek a megfelelő helyeken, mint egy “újabb barbár átvonulás”- a “kultúrált és intelligens” románok Transilvániáján. Anonymust persze, Béla király névtelen jegyzőjét, nagyonis és kéjjel említi, hosszasan analizálva azt, hogy Pascus mester honfoglaláskori “vlachonokról” és “blachokról” írt. Arról, amit ma már minden európai történész tud, hogy t.i. Pescu mester szerencsétlenül összekeverte 896—900 eseményeit saját korának, a XIII. századnak demográfiai, ethnográfiai viszonyaival, — Pascu egyetlen szóval sem tesz említést! Olvasói nagyrészének teljes tudatlanságát remélve, olyan messzire megy, hogy még Gyula vezért, Szent Istvánunk édesanyjának atyját is “elrománosítja” és egy Gyla nevű oláh fejedelmet teremt belőle, ki Erdélyben az “Alba Julia” nevű román székhelyről uralkodott. Ezzen cikkem tervezett rövidsége nem engedi, hogy Pascu minden raffínált hamisításáról írjak. Tallózni vagyok kénytelen, a teljesség minden igénye nélkül. Az Árpádok? Ök semmit sem számítanak Pascu professzor számára; pár mondattal intézi el a többévszázados uralmat, melynek során az oláh pásztorok menedéket találtak a ma általuk bitorolt földön. Megtudjuk a könyvből, hogy a török veszély idején a hős “román" vezér, “láncú Hunedoara” mentette meg az egész Kárpátmedencét és Európát, — méghozzá a második “hős”, Vlad Dracul támogatásával. Velük szinte egyenértékű volt “Nagy" István, Moldavia hercege, akit “Isten küldött Erdély protektorának". Az erdélyi Fejedelmek egyik legfőbb célja — “A Három Románia” egyesítése volt! Mohács után — írja Professzor Pascu — a török jóvoltából — “Transzilvánia, a dákó-románok országa” félfüggetlenséget élvezett. Arról az “írónak félmondata sincsen, hogy Erdély, mint Magyar Fejedelemség a magyar nemzeti szellem őrzője, továbbfejlesztője maradt, — egyben a magyar protestantizmus végvára. Az erdélyi fejedelmek neveinek említésekor Pascu a világért sem említené nemzetiségi hovátartozásukat, — remélve, hogy ezrével lesz az olvasók közt, aki a “Rákóczi—Báthori—Bethlen” nevekről elhiszi, hogy viselőjük is “dákó-román” volt. Erdély legnagyobb fejedelme” természetesen, Mihály nagyvajda volt, akiről egymagáról többet hord össze, mint a többi magyar fejedelemről együttvéve, szinte eltűntetve, hogy ez a “nagy fejedelem” mindössze egyetlen évig borította vérbe-kínbafáj dalmába a szerencsétlen Erdélyt. Az is érdekes, hogy ugyanakkor mikor Pascu szüntelen kihangsúlyozza a románság Habsburg-ellenességét, egészen természetesnek veszi, hogy Mihály vajda is, más oláh vezérek is, egyre-másra szövetkeztek a Habsburgh császárokkal, általuk küldött hadvezérekkel — a gyűlölt magyarság rovására, irtására. Ha az olvasó eddig nem tudta volna, hogy I. Rákóczi György és fia II. Rákóczi György fejedelmek annyiban is Mihály vajda méltó “utódai” voltak, hogy egyik legfontosabb feladatuknak tekintették, a “három Románia egyesítését, hiszen “mindig kelet felé néztek s soha nyugat felé.” (?) Büszkén említi a románnyelvű Uj testamentum kiadását, de óvakodik attól, hogy megemlítse, hogy ez is a nagylelkű magyar Fejedelemség anyagi patronátusa révén vált leheővé. A Hős Dákó-Románok fokozatosan kivívják Függetlenségüket. Pascu úgy tűnteti fel, hogy az erdélyi oláhság valójában mindig tudatában volt annak, hogy ők az ősi dákok és rómaiak barbárok által méltatlanul elnyomott utódai! Ezt az apáról-fiúra szálló ősi tudatot csupán megszólaltatta “Innocentiu Micu-Klein”. Horea és Closca gyilkos magyar irtása nem volt más, mint afféle demokratikus parasztforadalom a feudális arisztokrácia ellen. Pascu feltűnően kerüli, hogy akármelyik hivatalos népszámlálási adatról — akár félmondatban is — szót ejtsen. Tudjuk, hogy az oláhság lényegesen gyarsabban szaporodott, mint az országvédelmében elvérző magyarság, tehát az 1922-i cenzus ideAVAROK ERDÉLYBEN — 600—800 A.D.
