The Eighth Hungarian Tribe, 1983 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1983-07-01 / 7. szám

July, 1983 THE EIGHTH HUNGARIAN TRIBE Page 17 — Szamár vagy, asszony. Az acskó acskó, de a fa az más. Mer’ a fa az uradalomé volt, az acskó ellenben az enyém. Ha egy-két szál fa leszotyog, attól nem jut koldusbotra az uradalom, de ha én veszejteném el az acskót, — ami nem is igaz, mert nem vagyok olyan mulya — hát akkor újat kellene venni. Ezt kell megértened. — Már én csak azt értem, — mondta fej­csóválva az asszony, — hogy amiért leszo­­tyogott, nem a kendé ez a fa... — Nem értitek ti az emberek dolgát, — mordult az asszonyra Kerge Márton, aki érezte, hogy ebben a disputában bizonv az asszony kerekednék felül. — Tegyen, amit akar kend, de ami nem igazságos keresmény, az ördögé lesz előbb­­utóbb. Az ördög adta, az ördög fogja vissza­venni azt.., — Ne karmolászd a természetemet, asz­­szony, — szólt most már türelmetlenül Ker­ge Márton. — Ne haragudjon azért kend.Inkább nem szóltam semmit... — fordította békitőleg a szót az asszony. Hanem hát mit ért ez most már Kerge Mártonnak? Röstelte, hogy igy ráolvasott a felesége. De már csak mégis eladja... Amit az ember kimond, legyen annak nyele. És jött a Csendes, benyúlt a szilvásba, ölbe kapta a gondosan összerakott ölfát és vitte, ki tudná azt megmondani, hogy tulaj­donképen meddig? Hát csakugyan igaza volt az asszonynak: amit az ördög ád, azt ő is veszi el. No, mert a jó Isten csak nem adhatta ezt az árvizet. Kerge Márton fölöttébb röstelte magát az asszony előtt. Bárcsak korábban pénzzé tette volna azt a fát, akkor, amikor legelőször ne­szét vette az asszony. Mert igy ki is tudód­­hatik a csalafintsaág és akkor a becsületnek is, meg a jó keresetnek is egyszerre vége szakad. Már pedig ez a kettő egyformán fon­tos nemcsak a fuvarosoknál, de minden jóra­­való embernél, aki becsülettel keresi meg a mindennapi kenyerét. Az asszony az eset után csak annyit mon­dott az urának szelíd szemrehányással: — Jól beszéltem-e kendnek? Kerge Márton a kárvallott ember keser­nyés ábrázatával vakarta a tarkóját és némi engedményt tett az asszonynak: — Találtok ti is szemet néha. Hanem ne emlegesd többet. Jó, hogy elvitte a Csendes. Nyomta már a hátam az az öl fa. Nem akarta egyenesen a lelkiösmeretét megnevezni. Ezt az utóbbi mondatot csak úgy magá­nak mondta, hanem hallotta jól az asszony is és titkon hálás, meleg pillantást vetett az urára, hogy nono, mégsem rossz ember az... Igen, ez egyenesen az ördög játéka volt. Ellene pedig még Kerge Márton sem hada­­kozhatik sikerrel. SIMON ISTVÁN .• &U& lépélek Milyen öröm, hogy ellökhet magától minden fogódzót, a székd, az asztalt, és mehet köztük végre már magától a nagy világnak még ki-nem-tapasztalt útján először ez a kicsi vándor. Talán szálerdő sűrűjén megy végig és szédítheti az első út hossza, még feje fölé tart ja kezecskéit magasra, mintha igy egyensúlyozna vagy ujjongom, hogy csak nézik, nézik; Nézik és hagyják már egyedül menni boldogan, mintha benne az övékét is meg akarnák boldogan könnyezni, az elfeledett néhány első lépést, hisz sajátjára nem emlékszik senki. Első örömöd aranyból vert kulcsa, kicsi fiam, hát itt lesz a szememben; s párját a sorsod majd a hosszú útra nem lopja-e be mégis észrevétlen kis testedbe, még egyetlen bátyúdba? Megyünk az úton később a teherrel, s emberi létünk első perce titka, első lépésünk aranykulcsa egyszer egész lecsúszva már a lábainkba sajgva megszólal, fáj, nyilallni kezd el.

Next

/
Thumbnails
Contents