The Eighth Hungarian Tribe, 1982 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1982-03-01 / 3. szám
March, 1982 THE EIGHTH TRIBE Page 17 vett észre, Móricz Zsigmond szerint olyan fontos, hogy tanulmányt írt róla „Arany költői bátorsága” címmel. „Kevés költő volt — írja Móricz — aki oly kevésbé politikai egyéniség. Arany inkább abba a tudós fajtába tartozott, amelyik a noli me tangere elzárkózottságával éli életét. Vallása talán mélyebb az egyház vallásánál, hazafisága tisztább a közhatalom által diktált hazafiságnál, az élet tragédiás folyásának szemlélete kozmikusabb, mint a bíróságé. És mégis soha nem lépi át azt a határt, amelyet az egyház, a politika és a törvény engedélyez.” Ebben van az ó titka. Az évszázados parasztreflex: a többet ésszel, mint erővel elve, szóval a túlélés gyakorlata. Gyűjtögető, aki nem pénzt, hanem anyanyelve kincseit és az európai szellem drágaköveit raktározza magába, mert ezt soha senki el nem veheti tőle, sőt még nem is büntethető. A szabadságharcban nem vesz részt. Nem azért mert fél, hanem tudja, hogy egy reménytelen önvédelem bukása után az élő Arany János nemzete vigasztalója és a remény szószólója lesz. Vérzik a szíve hazájáért. Kinek van igazsága című tanulmányában azt írja: „igazsága van a magyarnak, ha a fellázadt rácokat és horvátokat a törvény megtartására kényszeríti. Mert ami törvény minket magyarokat kötelez, őket is kötelezi, s aki a törvényt áthágja, méltán bűnhődik. A rácok és horvátok Magyarország törvénye ellen lázadtak fel, az ellen a törvény ellen, melyet őfelsége a magyar király szabad akaratából szentesített. Aki a magyar törvény ellen fellázad, az a magyar király ellen is fellázad, — tehát a horvátok a magyar király ellen is fellázadtak.” A lelkesedés őt is magával ragadja és 1848-ban írt Nemzetőr-dal-ában írja: Nem kerestek engemet kötéllel; Zászló alá magam csaptam én fel; Szülőanyám, te szép Magyarország, Hogyne lennék holtig igaz hozzád! A hazánkban élősködő nemzetiségeknek pedig szemébe mondja az évszázados igazságot Egy életünk egy halálunk... című versében: Itt élődött, hízott rajtunk, Mellé ült, ha kitálaltunk, Zsírunk ette, vérünk szopta, Hogy testvérünk, azt hazudta. Egy életünk egy halálunk: A cudarral szembeszállunk! Sajnos, az események Széchenyit, Eötvöst, Deákot, Görgeyt és ót igazolták. A bukás után abba karja hagyni az írást. Teljes lemondással írja le 1850 márciusában: Letészem a lantot. Nehéz az. Kit érdekelne már a dal. Ki örvend fonnyadó virágnak, Miután a törzsök kihal: Ha a fa élte megszakad, Egy percig éli túl virága. Oda vagy, érzem, oaavagy Óh lelkem ifjúsága! Ez a szomorúság nyilvánul meg A honvéd özvegye, Évek, ti még Jövendő évek és a korszak legszebb versében, az ősszel címűben. Lassan ébred fel ebből a tetszhalotti kábulatból, ahogy az ó páratlan nyelvművészetével írja: „mint mikor az ember elrejtezik mélyen” ... Azonban ez az ébredés tektonikus. Felrázza az egész magyar szellemi életet. Először tanítani kezdi népét. Amikor Petőfivel elkezdték az egyszerű magyar beszéd használatát, hogy mindenki megértse őket és megteremtették a lírai realizmust a legművészibb fokon, nem gondolták, hogy az epigonok népieskedésükkel ezt az egészséges fejlődést nevetségessé teszik. Leírja tehát, mint egy törvényt: „A népköltő feladata nem az, hogy elvegyüljön a durva nép közé, hanem tanulja meg a legfensőbb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban adni elő.” Poétikai elveit prózai munkáin kívül Vojtina levelei öccséhez és a Vojtina ars poétikájában végtelen komolyan, egyszerűen és rendkívül szellemesen foglalja össze. Az elsőben a külföldet máj mólókat aposztrofálja kíméletlen igazmondással: Van a magyarnak... Úr Krisztus mi van? Saját mértéke népdalaiban, Melyet kitáncol a parasztlegény És Farkas Józsi oly szépen kihúz, De a poéta (kincsek közt szegény) Mértéket idegen mintára nyúz. A másodikban érthetően elmagyarázza mi a költészet. Nem a valóság, annak égi mása lesz, amitől függ az ének varázsa: E hűtlen hívság, mely szebbít, nagyít — Sulykot bizony nem egyszer elhajít:
