The Eighth Tribe, 1981 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1981-12-01 / 12. szám
December, 1981 THE EIGHTH TRIBE Page 15 PÁSZTOR-JÁRÁS Ünnep szombatjának estéjén öreg Pásztor János bácsi, a temetőcsősz kántálni indult. Nem nagyon kellett néki jelmez. Kifordította báránybéléses nagykabátját: kész volt a bunda. Siheder legénykék várakoztak rá: “pásztor társai”. Szemre vette csapatát, rendbe állította a szilaj fiatalokat, majd jelentősen megcsörgette láncos-botját, s aztán vezényelt: — Indulj! Sorra vették a házakat. Becsörtettek az udvarokba, bezörgettek az ablakokon: Jó estét kívánunk mind az egész háznak, A házigazdának, meg az apróságnak. Mink, csorda-pásztorok, betlehemet járunk, Hogy bebocsáttassunk, szívünkből kívánjuk. Mindenütt szívesen látták őket, örültek jöttiiknek, áldásmondásuknak. Öreg Pásztor buzgón énekelget. De valamire hegyezi fülét. — Ez az idegen gyerkőc, itt a sor végén, olyan csengő hangon énekel, mintha nem is fiú lenne, hanem lány. Kis-karácsony, nagy-karácsony Kisült-e már a kalácsom? Ha kisült már, ide véle: Hadd egyem meg melegében! — Hogy hívnak? Kinek a fia vagy? — szögezi a gyermeknek a kérdést. Zavart csend, hüppögés a válasz. A kérdezett helyett a többiek felelnek: — Úgy hívják őt, hogy Kajtár Piri. Mármint az iskolában. De általában “Kicsinek” nevezi mindenki, mert, hogy olyan apró termetű. Hatan vannak testvérek, ott laknak az agyagosnál. — Apád? — folytatja a vallatást a vénember szigorúan. Kicsi azonban egyre csak sírt. Iskolatársai súgják helyette: — Ül. A temető-csőz pattogni kezd. Egyszálbélű, semmi lánynak nevezni Kicsit. Dohog, hogy csak láb alatt lesz, meg hogy elríjja magát. De mikor a fiúk kardoskodását látja — hogy akkor ők se kántálnak —, megenyhül: — Jó hát, de tudsz-e énekelni? — Tudok! — cseng Kicsi hangja váratlanul tisztán. — Nyílván valami mái csiricsárárét! — ráncolja az öreg bozontos szemöldökét. A lány azonban máris rákezdi: Szép liliom szála, kiről reánk szállá, Ami jót az ég adott, Kinek drága kertje önte világszerte Drágalátos illatot, Midőn Ádám népe bűneitől tépve Átok alatt roskadott. Hajnali szép Csillag, ki mindenkor csillog, Ha járunk a sötétben, Kinek fényessége bátorság és béke. Kísértésben, veszélyben, Ragyogj reánk immár, mert az ördög itt jár, Keresvén, kit széttépjen. Csengő kedves hangja ezüstösen hullámzott a szállingózó hópihék közt. Mást is énekelt még: altatódalt a kis Jézusnak, Mária énekét: Meleg tanyán vannak mások, kis Jézuskám, Neked barlang a szállásod künn a pusztán. Aludj, szívem menny Királya, gyöngyvirágom, Szemem fénye, kis fiacskám, aranyágom! Öreg Pásztor azon kapta magát, hogy könnyezik. Irtózatos mérges lett. Nem engedte többet Kicsit énekelni. Duhaj hangulatba lovalta bele magát. Csupa mulatós “karáncsonyi” rigmust szedett elő. Kicsi haza szaladt. Öt testvérkéje kórusban kérdezte: — Hoztál kalácsot? De ő csak sírt, egyre sírt. — Hol jártál, kikkel voltál? — kérdi ijedten édesanyja. Mikor meghallja, hogy “fiúkkal”, meg a “részeg temető-csősszel”, kezét tördelve kezd jajveszékelni. De haliga csak: valaki megzörgeti az ajtót. — ők azok! — szipogja Kicsi dobogó szívvel . . Már énekelnek is: Isten áldja meg e háznak gazdáját, Töltse meg az Isten pincés kamaráját. Pincés kamaráját, gabonás hombárját, Isten áldja meg e háznak gazdáját.
