The Eighth Tribe, 1981 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1981-11-01 / 11. szám
November, 1981 THE EIGHTH TRIBE Page 17 Legelőször ruhája ráncaiból előrázta a Szellőt és elindította, hogy tanítsa meg beszélni a fákat. Aztán elővette zsebéből a virágokat s teleszórta velük a tisztás füvét. (Jó nagy zsebe lehetett az angyalnak, amibe sok virág belefért. Éppen annyi, amennyit ma is meglelsz az erdőszélen, a réteken és azokon a kis napos tisztásokon, amiket szerteszét láthatsz az erdők között.) — így na, — fordult az angyal a tündérekhez, amikor már minden virág a maga helyén állott —, most eridjetek s költözzetek be mindannyian egyegy kedvetek szerint való virágba! Jókedvük lett ettől egyszeriben a tündérkéknek. Mindegyikük talált is szállást magának, hamar. Egyik a harangvirág kék búrája alá bújt be, másik a margaréta fehér kelyhére heveredett. Harmadik beköltözött a tarnicsvirág illatos tölcsérébe, negyedik a piros lángvirágba, ötödik a kikericsbe és így tovább. Valamennyi tündérkének jutott egy virág. — Most pedig, — mondotta az angyal, amikor ezzel elkészültek —, tanítsátok meg a madarakat énekelni! Ez a ti munkátok. A tündérkék nyomban szét is rebbentek, hogy megkeressék a madarakat. És hamarosan elkezdett az erdő fütyölni, búgni, csivitelni. — így hát — bólintott az angyal elégedetten — ezzel megvolnánk. Na most ti, rest manó-népség! Eridjetek és tanítsátok meg az állatokat dolgozni. Mindegyiket a maga mestersége szerint. Ez legyen a ti foglalkozástok! Tetszett ez a játék a manóknak és egyszeribe szerte is szaladtak, hogy megkeressék az állatokat és megtanítsanak nekik mindent, amit egy jólnevelt erdei állatnak tudnia kell, kinek-kinek a maga mestersége szerint. A borzot megtanították gödröt ásni, a rókát egerészni, az őzet legelni, a nyulat ugrándozni, a mókust fára mászni. Az angyal pedig lassan fölsétált a sziklához, melynek tetején Visszhang lóbálta a lábát s onnan nézett alá az erdőkre. És látta, hogy jól ment minden. A Szellő járta a fákat és a fák beszélni tanulták az erdő suttogó nyelvét. A madarak szorgalmasan gyakorolták a maguk dalait és az állatok igyekeztek ellesni a manóktól mindazt a sok tudományt, amire szükségük lehetettett. És minden manó és minden tündér végezte hűségesen a maga dolgát, amivel az angyal megbízta. Az angyal körülnézett. És ahogyan ott állt, a sziklán, érezte, hogy valahol valami még hiányzott. Egyszerre csak megakadt a szeme egy kis árva, zöldruhás tündéren, aki lent álldogált a szikla tövében. — Hát te kicsoda vagy? — kérdezte az angyal meglepődve. A kis zöldruhás tündérke lehajtotta a fejét és szipogott. — Én senki se vagyok — felelte esetten — nekem még nevem sincsen . .. Öreg Csönd felmordult odalent. — Ne törődj vele, jó angyal — dünnyögte bosszúsan — az én kisebbik lányom ez. Olyan haszontalan, hogy semmire se tudom használni. Ha rábízom a csigákat, szétszaladnak. Ha rábízom a mohát, kiszárad. Még a ködöt se tudja reggelenként megőrizni a réteken. Folytonosan csak mesélni akar, mesélni, mesélni! Én pedig nem állhatom ezt. Én azt szeretem, ha mindenki hallgat. Mit kezdjek két ilyen leánykával? Az egyik mindig kiabálni akar, a másik mesélni. Gondolhatod mennyi bajom van velük . . . Az angyal kíváncsian nézett a zöldruhás tündérkére. — Aztán miről tudsz mesélni? — kérdezte. — Mindenről! — csillant föl a túndérke szeme. — Fákról és felhőkről, madarakról és állatokról . . .! Arról, amikor lemegy a Nap és arról, amikor főikéi a Hold és ezüstport szitál a fák tetejére ...! — Várj csak, várj csak, — vágott a szavába az angyal, mosolyogva — várj egy cseppet! Azzal lehajolt és megérintette a sziklát. És abban a pillanatban csillogó víz buggyant elő a kövek közül azon a helyen. — Neked adom a forrást és a patakot, — mondta az angyal — játszhatsz benne és mesélhetsz benne kedved szerint, éjjel és nappal, örökkönörökké és soha senki meg nem háboríthat. Jó lesz így? A kis zöldruhás túndérke abban a szempillantásban beleszökött a forrás vízébe, tapsolt, kacagott és szökdelt lefele a kövek között, csodálkozó réteken és álmodozó tisztásokon át. Kacagott és mesélt, mesélt, mesélt. A köveknek a fákról, a fáknak a kövekről, a madaraknak a virágokról és a virágoknak a madarakról. Surrant, csilingelt, fecsegett, dalolt, szökdécselt és tréfált és közben csodálatosan szép és titokzatos meséket mesélt az erdőről. A fák mosolyogni kezdtek, a kövek kacagtak, a virágok vidáman bólogattak és a kelyhek szirmaira kiültek a virágtündérkék, hallgatni a mesét. (Azóta is egyre mesél. Amikor az erdőn jársz és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy és akkor
