The Eighth Tribe, 1981 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1981-06-01 / 6. szám

Page 18

THE EIGHTH TRIBE

June, 1981

évszázadokon át ifjúságunknak, — talán éppen azért, mert a fölöttünk uralkodó kategóriának szüksége volt a német nagyság és a magyar törpeség hangsúlyozására, egy kollektiv magyar kisebbségi érzés kialakítására és fenntartására.

Hogy ez — éppen az augsburgi csatavesztés komplexumával kapcsolatban — mennyire így van, annak jellemzésére elöljáróban csupán két körülményt említek.

Az egyik az, hogy 955. évi magyar háború abban az elszigetelt formában és értelemben, ahogyan ezt a német és a magyar történet-tanítás felemlíti: nincs. Ellenben van egy 954-955- évi háború, amelynek befejező akkoruja ránk nézve szomorú és tragikus, de amelynek első — és határtalanul nagyobb méretezésű — fele a magyar történelem legragyogóbb és a német történelem egyik legszégyenletesebb lapja. Sőt, ha azt a kifejezést használom, hogy “legragyogóbb”, nem is mondtam eleget, mert a 954. évi hadjárat sokkal nagyobb és teljesebb magyar világszenzáció volt a X. században1 mint pl. a nándorfehérvári diadal világszenzációja XV.-ben, vagy Kossuth és szabadságharca a XIX.-ben. Moszkvától Londonig, a skandináv-világtól Cordováig Rómától Bizáncig nem volt olyan város, ahol nem tudtak volna erről a hadjáratról — és a X. század derekán nem volt olyan gyerek Európában, aki nem ismerte volna ezt a nevet: “Bulcsu

A másik körülmény az, hogy a német és osztrák történelmi oktatásból és nevelésből ez tökéletesen hiányzik s csak a szépség-flastromot jelentő augsburgi ütközet van felemlítve nevelési szempontok miatt. Ez érthető is, német szempontból nézve. Amilyen érthető azonban ez a németek szempontjából, ugyanolyan érthetetlen, hogy a mi történeti oktatásunkból is hiányzik, hogy a mi történeti okításunkban is csak az augsburgi ütközet van feleml’tve, noha ez a hadjárat jelentőségben és zsenialitásban semmivel sem marad mögötte Julius Caesar, vagy Hannibal, vagy Napoleon hadjáratainak, amelyek nagyszerűsége megkap minden történelmi kontribuciói, nóta a végén Hannibal is, Napoleon is elbukott

Mindenesetre Hannibálról nem csak azt tanítottuk, hogy miután őt az emigrációban is kérlelhetetlenül üldöző római nagyhatalom elől nem volt már hova menekülnie, öngyilkos lett. — s Napóleonnal kapcsolatban sem csupán a waterloo-x csatáról számoltunk be. A mi Bulcsúnkkal kapcsolatban azonban ezt tettük.

Bulcsu, vagy amint kortársai nevezték Vérbulcsv ezen második nagy európai hadjárata — amelyhez

hasonló méretezésű hadi vállalkozás félezredéven keresztül, Nagy Károly avar háborújától Batu khán tatárjárásáig Európában nem volt — nemcsak az európai történelemből maradt ki, ami a német közvetitő közeg sokmindent elnyelő tulajdonsága következtében nem csoda, hanem a mi nemzeti emlégezetünkből is hiányzik. Úgy hiszem, nem lesz érdektelen tehát, ha szorongattatásunk és hányattatásunk nyomorúlságának mélyén, az ezer esztendős évforduló imponáló mérföldkövénél megkísérlem feltölteni a magyar lelkekben a történelmünk 954. esztendeje helyén tátongó vákuumot.

I.

A Vérbulcsu nagy európai hadjáratáról adandó beszámoló nem csak teljes nem lenne, de nem lenne érthető sem, ha elnagyoltan1 legalább, de mégis meg nem kísérelném felvázolni az esemény bel- és kiilpolitikahátterét.

Az idő 954. A X. évszázad ötveneséveinek kora. A nemzedék a honfoglaló nagyapák unokáinak nemzedéke, amely most a 18—30-as évjáratokat jelenti. A honfoglalók generációjából már alig él valaki, legfeljebb néhány hetvenen felüli öregapó birkózik még itt-ott rokkant és köszvényes derékkal a tűnő idővel Árpád, a legendás honszerző már 907 óta halott, de az apák búcsúzó nemzedékéből még igen sokan vannak, akik személyesen ismerték. Emléke iráni a kegyelet nagy és teljes, neve ott zeng az igricek dalaiban, mindabból azonban, ami a személyéhez kapcsolódott a nagyapák nemzedékében, ma már csak ez a kegyelet van meg, Árpád közjogi alkotását már elkoptatta az ötven esztendő. Magyar nemzet, magyar állam még nincs. Vagy ha úgy jobban tetszik, már megint nincs. Az Etelközben létrehozott tömzsi unió, annak ellenére, hogy ünnepélyesen, hálásan és meghatotta:: újra megerősítették Pusztaszeren', az unokák idejére már megint szétesett.

Ennek a szétesési folyamatnak alapoka, az individualizmusra való öröklött ogur hajlamon1 kívül az, hogy a Kárpátmedencébe költözött magyarságot nem korlátozta senki és semmi, legkevésbbé a tér. A területet ősi ugor szokás szerint osztották fel. A letelepedés törzsenként történt. Az egyes törzseknek kiosztott területeket 10—15 kilométer szélességű gyepük — közös megegyezéssel lakatlanul hagyott földsávok, mocsár, vagy dombvonulatok, folyórégiók vagy szűzen hagyott erdősávok — különítik el egymástól. Ezeken belül úgyanígy, csak keskenyebb gyepűkkel vannak elválasztva az egyes nemzetségek — ahogy