The Eighth Tribe, 1980 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1980-06-01 / 6. szám
June, 1980 THE EIGHTH TRIBE Page 11 FLÓRIÁN TIBOR: A KÖZÖNY FERTŐZÉSE Az évek óta hozzám érkező katolikus és református évkönyvek segítségével már régóta lelki térképet készítettem magamnak arról a számtalan magyar plébániáról és protestáns egyházközségről, amelyek behálózzák az amerikai kontinest, de különösen annak északi részét: az Egyesült Államokat és Kanadát. Sokszor gondoltam arra, hogy ha ezeket a kis magyar szigeteket egy óriás egy napon egymás közelébe tolná, egy kis országra való magyar kezdhetne közös életet. De nem történnek ma már csodák és az óriások és a törpék is csak a gyermekmesékben léteznek, azokban is csak addig, amíg valamelyik hírközlő szerv, mint a reakciós romantika szüleményeit végérvényesen le nem döfi őket és helyettesítésükre komputereket és gépeket ajánl. Csodák tehát nincsenek, de a csodák megteremtésének lehetősége ma is bennünk él és tőlünk függ, hogy valósággá tegyük. (Ilyen kivételes — és az egész emigrációnak példát mutató — csoda a torontói Magyar Kultúrközpont megteremtése. És ez a legjobb bizonyítéka annak — amit írtam —, hogy a csodák lehetősége ma is bennünk el.) Mindenki, aki gondolkozik és legalább néhány magyar lapot olvas megállapíthatja, hogy ma nyugati életünk olyan szellemi és technikai vezetőréteggel rendelkezik, hogy akár egy kis nyugati ország kulturális, tudományos, gazdasági, ipari, politikai és egyházi életének minden területére a legmegfelelőbb és a legmodernebb ismeretekkel rendelkező szakembereket tudnánk állítani. Ennyi kitűnő szellemi vezető s elsőrangú szakember a mainál is nagyobb becsületet szerezhetne alkotásaival és cselekedeteivel a magyar névnek. A mainál sokkal gondtalanabbul szerkeszthetnénk lapjainkat. A mainál sokkal szervezettebb lenne könyvkiadásunk, és az íróknak nem kellene — néhány kivételtől eltekintve — önmaguknak terjeszteni és árulni könyveiket: ünnepélyeken vagy postai úton. Képzőművészeink alkotásainak bemutatására magyar kiállítási csarnokaink lehetnének. Ezek nemcsak közös, de önálló, egyes művészeket bemutató kiállításokat is rendezhetnének. A művészeknek nem kellene — mint mostan — önmaguknak, sokszor elérhetetlenül magas áron, kiállítót keresniük, és ha ezt nem tudják megfizetni, nem kényszerülnének arra, hogy évekig csak önmaguknak alkossanak, és reménytelenül, nélkülözések között várják a lehetőséget, hogy a vásárló közönség elé jussanak. Az átlagtehetségeknek — még a mai körülmények között is — könnyebb a helyzetük, mint a kimagasló alkotóké, akik közül egyesek inkább mindhalálig várnak, minthogy közös kiállításokon, kisebb értékű munkák közé sorolják műveiket. Zeneszerzőinknek, kiváló muzsikusainknak, énekeseinknek, táncosainknak nemcsak nemzeti ünnepeinken, hanem rendszeresen is tudnánk előadási lehetőséget teremteni. Az észak-amerikai kontinensnek lehetne egy erős tehetségekből álló vándorszíntársulata, amelynek állandó otthona és színháza lehetne az Egyesült Államokban New Yorkban, Clevelandben vagy Los Angelesben; Kanadában pedig Torontóban, és innen járnának — szervezetten és tisztességes fizetéssel — egyik magyar településről a másikra. A szervezettség alatt azt is értem, hogy nem ötletszerűen váltogatnák a városokat, hanem minden évben azonos időszak jutna minden városnak, ahol már eladott jegyekkel, a szükséges színházi kellékekkel fölszerelt, előadás céljára alkalmas épülettel és szállással várnak őket. Ha ezt az erdélyi magyarság — a mai körülmények között — meg tudta szervezni, akkor szégyenkeznünk kell, ha itt, szabadságunkban és az infláció ellenére is nagyobb jólétünkben nem tudjuk követni példájukat. Sorolhatnám tovább azokat a különösen kulturális lehetőségeket, amiknek a megvalósítására képességünk lenne, ha minden tervünket, alkotásunkat, cselekedetünket nem árnyékolná be az egység hiánya és a kint élő magyarság zömének a közönye. Ez a közöny kényszerítette sok művészünket, tudósunkat arra, hogy kilépjenek a magyarság keretei közül, és az angol anyanyelvű hallgatóságot és hírközlő eszközöket többre értékeljék. Ez a közöny az oka annak, hogy lapjaink csak tengődnek, és sorsukat csak az biztosíthatja, ha saját nyomdájuk van, mely az angol és nemzetiségi közösségnek, illetve sajtónak végez munkát. Ez a közöny rombolja le a minőséget, mert a lapok — egy-két kivételtől eltekintve — a munkatársakat vagy egyáltalán nem, vagy nem tudják úgy megfizetni, hogy ez a munka legyen a főfoglalkozásuk. Ez a közöny szállítja le a rendezvények színvonalát, és tartja vissza azokat a művészeket, akik elvárják, hogy közönségük legyen, és olyanokkal szerepeljenek, akik egy színvonalon vannak velük, vagy legalábbis közel vannak ahhoz. Ez a közöny az oka annak, hogy az angolszász vagy a francia társadalom felé a magyarok nagy tömegét csak statisztikai adatokkal tudjuk igazolni, de a valóságban mindig és minden területen csak egy kisebbséget tudunk felvonultatni. Ez a közöny az oka annak, hogy falaink csak
