The Eighth Tribe, 1979 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1979-08-01 / 8. szám
Page 14 THE EIGHTH TRIBE — Csináld meg rögtön. — De, bátyám, hova gondol! Nem szivar-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön. — Meg kell csinálnod! — Nem lehet. Késő már! Felelet helyett egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy: alászolgája. Állok mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó ie csukódik, záródik. No kutyateremtette: szépen vagyunk! Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhitat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang - hang után olvad. Egy óra nem telik bele, megvan a himnusz, úgy amint ma ismerik. Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyújtottam. Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírók döntöttek, henem maga a közönség. Elkezdjük. A közönség figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik. Végre az enyimre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem. Ez már előre hatott. Az addigi dallamok mindenféle csir-csári nóták; semmi mély érzés; semmi himnuszi szárnyalás. Az én WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény (folytatás) Azóta a halál járt vele az utón és a halál éjszakázott mellette az utak árkában és azt mondták, hogy a vasúti állomásokon vörös falragaszok hirdették a nevét és ezer Stalin-rubelt Ígértek annak, aki a hóhér elé viszi. Nem tudom, mi volt igaz ebből és mi nem. De az asszony huszonhatévesnek mondotta magát és olyannak látszott, mintha hatvan lett volna és rongyos volt, tetves és borzas. Valamikor háza volt lent Csikban és földje és két szép gyereke és az ura négyökrös gazda a faluban. Valamikor. És mindezekből csak egy betegség maradt a testében és egy ádáz kegyetlen düh azok ellen, akik beletapostak az életébe, odalent Csikban. És ennek az asszonynak jutott az eszébe egyedül, hogy karácsony van. Én nem is gondoltam reá. Hogyan is gondolhattam volna: hármasban lestük az országutat egész napon át. Jégcsapok lógtak a sziklákról és mi vacogva lapultunk a jégcsapok alatt, kezünket olykor a kőhöz verdestük, hogy ne gémberedjen meg a puskacsövön és figyeltünk lefele az útra. A nap sem sütött. Köd ült a Maros fölött egész napon át és odaragasztotta a hideget a sziklákhoz és a hóba temetett erdőkhöz. A hó szürke volt tőle és mi fáztunk. Az utón néha egy-egy magányos öregasszony ballagott át és hallani lehetett, ahogy magában beszélt, Isten tudja kivel. Néha bátyus emberek jöttek hosszú, fáradt menetben, fegyveres katonák kisérték őket és nem lehetett hallani egyebet, mint a fáradt lépések csüggeteg csikorgását a havon és néha a katonák idegenszavú káromkodását, ahogyan rárivalltak a maradozókra. Nyugatról haladtak kelet felé, mindig csak nyugatról kelet felé. És már régen nem lehetett látni őket, mikor a lépéseik még mindég ott nyöszörögtek a csöndben és a káromkodások gonosz idegen szavai csattogtak a hegyek lábán, mint valami förtelmes, véres ostor és mi felnyögtünk ilyenkor és szorosabbra markoltuk a puskát ott fönt a sziklák között és volt úgy, hogy valamelyikünknek megcsikordult a foga és azt mondottuk: “ha még egy ilyen menet jön, közibük lövünk, a többit aztán lássa az Isten!” És még egy jött és még egv. És még egy. És nem lőtt a katonák közé egyikünk sem, mert sokan voltak s mert hármunknak csak hét lövése volt már. Hogyan is gondolhattunk volna arra, hogy karácsony van. Napnyugta felé végre meghallottunk egy teherautót. Lentről jött. Orosz katonai teherkocsi volt és súlyosnak látszott. Az első lövést én adtam le, amikor a kocsi lent a kanyarnál szembe fordult velünk és az üveg mögött látni lehetett a két ember arcát. Az ötödik lövésre megrándult a kocsi eleje, az út szélének szaladt és a sziklaperemen alábillent. Mint egy lőtt medve, úgy hempergett alá a Marosra. 131
