The Eighth Tribe, 1978 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1978-04-01 / 4. szám
Page 18 THE EIGHTH TRIBE April, 1978 Mondanom sem kell, hogy szép helyen, szép lakásban, kellően őrizve lakik Józsi bácsi, aki nagyon kedvesen fogadott annál is inkább, mert nem tudta pontosan mi járatban vagyunk. A bájbeszélgetés után sorra került jövetelünk célja. Hozzám fordult és megkérdezte: “aztán mit is Írtál abban a könyvben” és felháborodottan tiltakozott, hogy 1977-ben elkobozzanak könyveket bármilyen tárgyú is legyen. Nekikezdettem a mondókának: azt írtam le, hogy onnan hogy látják az itteni helyzetet. Félbeszakított, érdekes, mondotta Józsi bácsi, én is most fejeztem be egy könyvet, hogy innen mi, hogy látjuk az ottaniakat. Ez megnyugtatott. Felbátorodtam. Próbáltam megmagyarázni, hogy ott, mármint itt, nemigen lehet egyes “országokra vagy eggyüttesre” a dicsőséges jelzőt használni, mert kinevetik az olvasók. Mire Józsi bácsi elkomorodott, szűkszavú lett, csak annyit mondott, értelek, az “már baj,” fiam. Körülbelül ezzel záródott a vizit. Ebből megtudhattam világosan a főhivatalosak irányát, a kultúrcsere lényegét. Ezután a kudarc vagy negativum után elmentünk az amerikai követségre. Sikerült a konzullal beszélnünk. Elmondottuk neki a történetet. <3 még jobban megijedt, mint mi. Ügyvédet ajánlott. Kedélyeskedett és azzal búcsúzott, hogy nagyon szeretné tudni, hallani az ügy kimenetelét. Az, hogy valami módon közbelép, segít, vagy baj esetén védelmet nyújt, szóba sem került. Naivak vagyunk, azt hittük, hogy az efféle kellemes állásokat efféle okokból kreálták. Tapasztalatokkal gazdagon tértünk nyugovóra. Most már feleségemen is lehetett érezni a csalódást. Én bennem megérlelődött: “megérdemeltem”, aki ilyen nagyvonalú, az igya meg a levét. Este az egész család együtt ült. Jómagam egy sarok asztalnál. Morfondíroz ásom közben azon vettem észre magam, hogy egy óriási ökölcsapást mértem az asztalra. Magam is megijedtem. Az egész család felugrott. Férfi érkezett? Néztek körül a kicsik és nagyok egyaránt. Tetszett nekik! Feleségem megriadt. Nem tudta mi történt. Reggel indulunk, jelentettem ki ... ha ugyan . . . közben . . . nem zárják be a “kört”. A reggelből délután lett. Az útlevél ugyan már nálunk volt, de bizonytalanul mozgolódtunk a repülőtéren, különösen, amikor az AVOS elé kerültünk. MALÉV-en mentünk. Romában kötöttünk ki. Akkor még nem vették át az uralmat a kommunisták. A leírtak — bár szatirikus adabekecsemet. Aztán megmarkoltam egyik kezemmel a báró csuklóját, másik kezemmel a karját, könyökön fölül. Nekifohászkodtam minden erőmmel. Talán öt percig is elhuzakodtunk ott a folyosón, de nem tudtam behajlitani a karját. “Nem megy” mondottam “kifizetem a kétszeres árat. De ha birkózásra kerülne a sor, mégis csak odateremteném a báró urat!” “Gondolod?” kérdezte és kacagott hozzá. “Hát ide figyelj, örmény! Ha lefektetsz a földre, neked adom ezt az aranyórát!” S kivette a zsebéből ezt az órát ni, amelyik itt van most a kezemben. Kivette és letette az asztalra. Aztán ledobta magáról a kiskabátot is és fölgyürte az inge ujját. “No gyere hát, örmény!” Azt persze nem tudta a báró, hogy én azelőtt három esztendeig birkozólegény voltam egy vándorcirkuszosnál, aki megtanított sok mindenféle ravasz fogásra, hogy miképpen kell földre tenni a legerősebb mészároslegényt is. Egymásnak mentünk hát. Nem volt könnyű dolgom a báróval, az igaz. Mert erősebb volt sokkal, mint én. Úgy állt a lábán, mint valami tölgyfa. De egy olyan cirkuszbeli fogással földre tettem mégis”. “Tudod, én gyermekkoromban sokat birkóztam úri gyerekekkel. A jegyzőék fiával, a doktorék fiával és ilyenekkel. De azok mindég megharagudtak, ha földhöz vágtam őket. Különösen a szüleik. Azt hittem először, hogy a báró is megharagszik, mert mégis csak báró volt s én egy senki örménylegény s a birkózás is ott folyt a cselédek szeme előtt. De ez a báró, fiam, ez nem csak báró volt. Ez ember is volt, amilyen kevés van több. Fölkelt a földről s a vállamra vert. “Jól van fiam” mondotta “ezt ügyesen csináltad. Te vagy az első ember, aki birkózásban a földre tett. Itt az aranyóra, fogjad. S ti pedig” fordult a cselédek felé “adjatok bort ennek az embernek s úgy vendégeljétek meg, hogy énekelve menjen haza innét!” Azzal kezembe tette az aranyórát, éppen ezt, amelyik itt van most újra a kezemben. Megnéztem és láttam rajta az írást és a bárói koronát és azt mondtam: engedelmet kérek, méltóságos báró úr, tessék már ezt visszavenni tőlem, mert nem való ez az én kezembe. Először is, mert tisztességes kereskedő meg sem veszi tőlem, azt hiszi, hogy loptam. Másodszor meg alighanem kedves emléke ez a báró urnák, talán a méltóságos apjaurától való, vagy mit tudom én. Tessék ide adni nekem a bőröket azon az áron, amit kínáltam értök s rendben leszünk”. “A báró rám nézett, aztán visszavette az órát. Derék ember vagy, örmény, mondotta, ez az óra valóban emlék apámtól. De nem károsodhatsz azért. Eredj az istállóba s válassz ki magadnák az óra helyett egy lovat. Amelyik megtetszik neked, azt. A rókabőröket pedig meg-102
