The Eighth Tribe, 1978 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1978-04-01 / 4. szám
Page 16 THE EIGHTH TRIBE April, 1978 Dr. Nánay Endre: VALÓ TÖRTÉNET Londonban kezdődött azzal, hogy nem találtam rá ma már csak egyetlen feleségemre. Hivatala london központjában kellett volna lennie egy konferencia teremben. Az épületig szerencsésen odaértem, sőt az illetékes emeletig is. Ott azonban már mindenki csak angolul beszélt, nem amerikaiul, legkevésbé magyar-amerikai nyelven. Elmondottam párszor, ha nem tízszer, hogy a conference room-ot keresem. Le is betűztem, azaz szabályosan lespelloltam, de hiába. Idegességemben papírt kértem és arra hatalmas betűkkel felírtam a bűvös angol szót, mely írva már azonos angolul is, meg amerikaiul is. Végre egy ködedte angol fonnyadtság felsikoltott: Oh, canfrsraam. Miután úgyis az a meggyőződésem, hogy az angol egy elfajulása az amerikainak, beletörődtem a dáma arisztokratikus idiómájába. Innen utunk Bécsbe vezetett. A British Airline 1977-re kiszabott strájkja előző este fejeződött be, igy a gépet alaposan megtöltöttük. Majdhogynem ketten ültünk egy helyen. Nekem egy keszeg szőkeség jutott, akivel jól megfértünk volna, de félóránként kiment és mint egy felfrissített drogériaüzlet tért vissza fullasztó illatfelhőbe burkolva. Bécsben minden a régi. Mindenki katolikus és mindenki 4 napot ünnepel a hétből. Minden zárva volt. Szerencsére, mert az árak az ittenineknek háromszorosai. Szállodánk Ferenc József idejéből való volt, de árai modernek, a Hilton árak kétszerese. Pár nap alatt rendbeszedtük nagyszámú és óriás kofferjainkat azzal, hogy bemegyünk szülőhazánkba. Nekem nem nagyon akaródzott, dehát “férj tervez, feleség végez.” Megpróbáltam újólag ellenkezni, mondván: azt, hogy kire, mire, mit Írtam és hol, azt én tudom legjobban, igy nekem van csak félnivalóm, oktalannak és vakmerőségnek tartom a határon való átkelést. De hát a válaszözön térdrekényszeritett. Hajón nem mehettünk, mert oda nem veszik be óriás csomagjainkat. Vonaton mentünk. Már itt adódott valami elgondolkoztató. A jegypénztárnál két jegyet vettünk. Amikor kiadta a tisztviselő, megkérdeztük: “retur”? Mire az, viccesen, — miután hallotta, hogy angolul gagyogunk, — “hátha olyan biztosak, hogy visszafele is kell jegy, legyen, kicserélem returra.” Ez ugyan valóban vicc volt, de én nagyon kényszeredetten nevettem. A vonatban kényelmesen elhelyezkedtünk, ketten a fülkében. A kofferok tologatása során még egyszer megkérdeztem nejemet, ugye nem hoztál könyveket, nyomtatott betűt, mert olyan nehezek ezek a kofferok és tudod, az öngyilkosság lenne. A válasz kitérő volt. Megnyugodtam. Rövidesen a magyar határ után jött a határőr, nagyon udvariasan elkérte és lepecsételte útlevelünket, majd megkaptuk a forint ellátmányt is. A vámos azonban nem jött. Már Tatát is elhagytuk, amikor beállított egy negyvenes, egycsillagos vámtiszt. Sorra kérdezte: van-e fényképezőgép, számológép, ékszer, óra, szőrme, mennyi magyar pénz van? Megmondottuk, hogy egy fényképezőgépünk, két óránk a karon, egy kvarc óra ajándék van nálunk, semmi más. Jó, mondotta, akkor, kezdjük! Először ruháink zsebeit és feleségem ridiküljét vizsgálta meg, majd a kofferok kerültek sorra. Mindent darabonként kivett, leszórta az ülésre. Ezen közben — legnagyobb meglepetésemre — magasraemelte az én és Julcsám könyvét, nem is egyet belőlük, diadalittasan, mint sikere zálogát. Én kissé magamba roskadva megcsikorgattam fogamat törvényes nejem felé, ő viszont, mint egy farkas kiadta elfojtott haragját. Kulturcsere van? Maguktól mázsaszámra jön az irodalom, mi is hoztunk. Még pedig családomnak, kizárólag. Az egyik férjemé, a másik lányomé. A vámoson ital nyomai voltak láthatók, úgyhogy még jobban beleélte magát hatalmi mámorába. Amikor a szóharc közben azt is megkérdezte, hogy mi az: Transylvania, Julcsám könyvének cime, feleségem nemcsak magyarságát, de műveltségét is kétségbevonta. A négy koffer tartalma megtöltötte az egész kupét. A vámost odaérkező társa sem tudta csillapítani. Kijelentette, hogy be kell mennünk a vám-szobára. A könyveket elkobozza. Az útleveleket elvette. A rokonság rózsacsokorral várt, de a rózsák is lekonyultak a hírek hallatára, nem is beszélve rólam. Fogam most már inkább vacogott, mint csikorgóit. A vámszobában jöttek, mentek a hivatalosak, egyesek vámos ruhában, egyesek ÁVÓS vagy határőrféle, de katonai egyenruhában. Az útlevelet elvették. A szoba ajtaját becsukták. A csomagokban semmi tilosat nem találtak, csak a könyveket. A kulturcsere erősen gondolkozóba ejthette őket, mert hallottuk, hogy összevissza telefonálnak. Közben kijött a mi vámosunk és az én adataimat kérdezte. Miután mondottam, hogy benne van az útlevélben, nyugtalanul kérdezte, hajlandó vagyok-e megmondani vagy nem. Majd az ajtó kinyílott, feleségem a nagynyilvánosságnak szánva még azt is kinyilatkoztatta, hogy a vámos a vizsgálat előtt nem kérdezte azt, hogy van-e könyv nálunk, mert ha a többi felsorolt között a könyv is szerepel, nyilván megmondja. A vámos még idegesebb lett. Kértük, adjon nyugtát, ez még jobban felizgatta. Majd főnöke tanácsára, kissé megszeppenve, csak annyit mondott, “a könyvek ittma-
