The Eighth Tribe, 1978 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1978-02-01 / 2. szám
Page 22 THE EIGHTH TRIBE February, 1978 ták. Dr. Radies János igazgató levelét Dr. Bognár felolvasta az egybegyült tagságnak. Ezután következett Kajtsa elnök rövid beszéde és Ígérete, hogy tovább haladnak a megkezdett jó úton az összmagyarság egyetemes érdekeinek a mindenkor szemmeltartásával. Végezetül az új gazdasági alelnök is vázolta a jövő perspektíváját, aki hiszi, hogy Sarasotában nagyobb magyar élet fog kifejlődni, annak az erős kihangsúlyozása mellett, hogy magyar és magyar között sem származásban, sem iskolai végzettség tekintetében ne tegyünk különbséget. Az újonnan megválasztott étkezési felelős—Ginzery Margit—kérésére a volt elnök még külön is megköszönte a magyar háziasszonyoknak az önzetlen munkáságát, akik az év folyamán mindig gondoskodtak az ízletes uzsonnák elkészítéséről. A kitűnő uzsonna után megelégedetten távozott a szép számban összegyűlt magyarság, érezve talán azt is, hogy a sarasotai magyar egyesület a tágabb magyar családot is jelenti nekik. Hírek Magyarországról:— PALLÓ IMRE Dr. Palló Imre Kossuth-díjas kiváló művész, az Operaház örökös tagja, 87 éves korában meghalt. Nem volt népszerűbb operaénekese e századnak Magyarországon, mint Palló Imre. Bársonyosan szép csengésű hangja, daliás színpadi megjelenése és mélyen emberi átélőkészsége egész pályája során a közönség kedvencévé tette. Ő volt — Kodály szavait idézve — “a magyar népdalok mesterdalnoka.” Székely paraszt származása révén vált nemcsak a népdalok, hanem általában a magyar operai alkotások legnagyobb tóim ácsoló jává. ő volt az első Háry János és a Székely fonó első Kérője. De nemcsak a magyar repertoárban volt kora egyik legnagyobb művésze; legigazibb területét Verdi nagy lírai szerepeiben találta meg. Példátlan erőnléte lehetővé tette, hogy még hetvenedik évén jóval felül is aktív tagja legyen az Operaháznak, melynek egy ideig igazgatója is volt. EGY KÖLTŐ VISSZ AN ÉZ--ÖNR AJ Z AT irta Könnyű László Második átdolgozott és bővített kiadás képekkel Megrendelhető a Bethlen Nyomdától Ára: $6.50 ruhát és zöges bakancsot, mint az urak, amikor vadászni jártak. Mellette puska hevert a földön és odébb egy távcső. Nem ismertem ugyan, soha sem láttam addig, de tudtam mégis, hogy úr, abból a régi fajtából való. Tudtam a tartásából, a nézéséből a szemeiből. Az ing rojtos volt ugyan a nyakán, de a szemeiben nyugalom volt és méltóság. Oda mentem a tűzhöz és megemeltem a kalapomat. “Adjon Isten”. “Adjon Isten” felelte az öregember és a hangja mély volt, mély és tiszta. “Ülj le” mondotta később, amikor látta, hogy csak állok a tűz mellett és nem szólok semmit. Aztán sütötte tovább a húst. Mikor elkészült vele, előhúzta a vadászkését és kettőbe vágta a sült húst. “Egyél” mondotta “itt van kenyér is hozzá”. Mikor befejeztük az evést, reám nézett. “Honnan vagy?” “A Korbulyból” feleltem. “Innen a Korbulyból?” “Igen”. “Mit csinálsz ott?” “Szenet égetek”. “Úgy. Azelőtt is?” “Nem. Azelőtt vadőr voltam”. “Úgy”. Egy bőrből készült vadásztarisznyából pipát vett elő és dohányos zacskót. Lassú, nyugodt mozdulatokkal tömött rá, majd parazsat kapart a dohányra. “Az új uraknak nincs szükségük vadőrre, mi?” “Nincs”. “Na látod”. Úgy mondta ezt, mint aki befejez valami régen elkezdett beszélgetést. “Uraságod kicsoda, ha meg nem sértem?” kérdeztem tőle később. “Reakciós” felelte közömbösen a pipa mellől majd bozontos szürke szemöldökei alól egy darabig figyelmesen az arcomba nézett. “Halálra Ítéltetek, fiam s most azon vagyok, hogy magamban haljak meg, nélkületek”. “Én?” kérdeztem megdöbbenve “én?” “Te is, meg a többiek. Azt mondtátok, hogy nincs szükség többé a magamfajta emberre odalent. Hát ti lássátok, mire mentek”. Egy ág roppant valahol a fák közt és mind a ketten fölfigyeltünk. Valaki jött. Az öregember közelebb húzta magához a puskáját, de egyébként nyugodtan pipázott tovább. Kucsmás ember tűnt föl az üver túlsó oldalán. Lassan jött. Hajlotthátú ember volt, öreg. Mikor odaért hozzánk, megismertem. Samú bácsi volt, a komárnyiki juhász, akinél gyerekkoromban bojtárkodtam. Tömött átalvetőt cipelt a vállán. Mikor hozzánk ért, megállt. Levette fejéről a kucsmát és nagyot sóhajtott. “Adjon az Úristen”. Aztán lecsusztatta válláról az átalvetőt és leült a földre. “Rám ismer, Samú bácsi?” kérdeztem. Az öreg jól megnézett. “Nem én”. “Bojtár voltam magánál”. Figyelmesen nézte az arcomat, aztán bólintott. “Aha. Az a furulyás. Amelyik azzal a leánynval. .. na .. .” Nem mondta tovább, csak sóhajtott és én tudtam, hogy arra gondol, ami a Belcsujban történt. “Mikor még ott furulyáztam a maga tüzénél, ki gondolta volna .. .” Az öreg nem nézett reám, csak 96
