The Eighth Tribe, 1978 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1978-12-01 / 12. szám
Page 14 THE EIGHTH TRIBE December, 1978 Egy nagy hazafi emlékezetére írom ezeket a sorokat elszoruló szívvel, fájdalmas aggodalommal, de Istenbe vetett hittel és bizalommal, ahogy emberhez és magyarhoz illő. Elszoruló szívvel, mert harcos bajtársam, barátom és fegyvertársam, Béky Zoltán, az amerikai magyarság lelkes, bátor és fáradhatatlan élharcosa nincs többé velünk. Harcoshoz illő módon, munka közben, kezével az írógép billentyűin, érte a halál. Még a kórházi ágyba is magával vitte nemzetével szemben érzett lankadatlan kötelességérzetét, s a gyarló emberi szív nem volt képes lépést tartani a lélek szárnyaló hivatástudatával. Fájdalmas aggodalom gyötör, mert a hely, amit a küzdőtéren üresen hagyott, hosszú időre, talán örökre is, üresen marad. Nincs sorainkban, aki a szabad világ leghatalmasabb országának fővárosában hozzá hasonló erővel, felkészültséggel, befolyással és lelkesedéssel szolgálhatná nemzetünk ügyét. Aki bejáratos lenne a Fehér Házba, szenátorokat, képviselőket, diplomatákat nevezhet barátainak, s aki fáradságot nem ismerő buzgalommal, test gyöngeség ellenére is, gondolkodás nélkül sietne a világ minden tájára, ahol csak valamiképpen is szolgálni lehet a magyar jelent és a magyar jövendőt. Ugyanakkor azonban Istenbe vetett hittel és bizalommal tudom, hogy a mag amit ő annyi buzgalommal és lelki erővel elvetett észak-amerikai, dél-amerikai, európai és afrikai politikusok, államférfiak és diplomaták szellemi és lelki talajába, előbb-utóbb csírába szökken valahol, és nemzetünk javára gyümölcsözik. Mert nem lehet, hogy ész, erő s oly szent akarat hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt! hirdeti a Szózat, és hogy Jönni fog, mert jönni kell, egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajayán! Ennek a szebb jövőnek a kivívásában, bármikor következzék is be, oroszlánrésze lesz annak a Béky Zoltánnak, barátomnak és fegyvertársamnak, aki mindannyiunk szá-WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény (folytatás) haza. De bent sikoltoztak a gyerekek és üvöltöttek az asszonyok és mi nem álltunk meg. A fickó előrántotta a pisztolyát és közénk lőtt. Kétszer-háromszor. Valaki mellettem fcljajdult és elesett. Azt hiszem Maseczki volt, a kőmíves, aki Ukrajnában átállt a partizánokhoz, hogy győzhessen a kommunizmus a világ fölött. De mi elértük az ajtót. És egyszerre két balta is sújtott a .pisztolyos fickó fejire”. “Az én kezemben nem volt semmi, még csak egy harapófogó sem. Az első, akit megláttam a templomban, a komiszár volt. Hajánál fogva rángatta a leánykámat és a feleségem ott térdelt előtte a kőpadlón és ő verte őket. Ostorral. Szijostorral. A feleségemet és a leánykámat. A vér átfestette az ünnepes ruhákat”. “Te láttad a feleségemet. Milyen vékonycsontu, törékeny kicsi asszony volt. Láttad a leánykámat is. Az angyalok mosolyognak a szentképeken úgy, ahogy ő tudott mosolyogni. Mintha az egész kis arcocskája azért lett volna csak, hogy mosolyogjon vele. De te nem láttad ezt az arcot eltorzulni a kíntól és nem hallottad a sikoltását. És te nem láttad a feleségemet a térdén csúszni, megtépett inggel, amelyikből kilátszott a meztelen válla és az a váll tele volt véres csíkokkal és az arcából is ömlött a vér, de ő csak a gyermekéért könyörgött akkor is .. . nem, te ezt nem láttad”. “Mikor kivitték a komiszárt a kezemből, már nem élt. De sokan nem éltek már akkor. Lőporfüst ülte meg a templom levegőjét és vérszag. Délután katonák lepték el a falut és félboltra vertek mindenkit. Asszonyt, gyereket. A férfiakat elvitték. Engem is elvittek. Pincébe zártak és tüzes szerszámokkal gyötörtek, amíg megesküdtünk mindannyian, hogy a papok bujtattak föl a komiszár ellen. Akkor égették ki a szememet is. Két cigány dobott föl egy szekérre, egy rakás halott között, vittek bennünket elásni. Mielőtt belöktek volna a gödörbe, láttak, hogy még élek. Eldugtak a bokrok közé és éjszaka az egyik cigány haza vitt a putrijába. Egv hónap kellett, amig lábra tudtam állni. Akkor egy éjszaka haza vonszoltam magamat Hévízre. A házat üresen találtam. Egv öregasszonytól tudtam meg, hogy a feleségemet agyonverték még azon a napon. Imádkozni akart értem a templomban, azért. A két gyereket elvitték valahova Oroszországba. Oroszt nevelnek belőlük, Sztálinistát, mit tudom én. Ilyen gyilkost, amilyenek ők”. “Hát látod, azóta igy élek. Néha lemegyek valahova, ahol ut van és addig leselkedek, amig jön valaki azok közül. Azt lelövöm és elszedem, ami nála van. Ebből élek. És valahányszor lelövök valakit azok közül, fölvések egy rovást a puska fájára. Es azt mondom magamban: ha 122
