The Eighth Tribe, 1978 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1978-12-01 / 12. szám
December, 1978 THE EIGHTH TRIBE Page 15 mára megmutatta, hogy miként kell küzdeni s miképpen kell élni idegenek földjén annak, aki magyar’ > Legyen ez a kicsike írás koszorú azon a síron, mely nem rabolta el tőlünk, mindössze szemünk számára láthatatlanná tette, iránymutató eszmévé nemesítette Béky Zoltánt, a nagy magyar hazafit. Wass Albert 1978. november végén, Az Amerikai Magyar Szövetség lesulytott megdöbbenéssel értesíti a Világ minden pontjára szétszóródott magyarságot, hogy a Szövetség elnöke, Dr. Béky Zoltán tb. püspök, 1978 november 26-ra virradóan visszaadta nemes lelkét Teremtőjének. Dr. Béky püspök több mint három évtizeden keresztül volt fáradhatatlan és tántoríthatatlan harcosa, munkása az AMSznek. Hosszú ideig, mint a Szövetség társelnöke, az Igazgatóság elnöke munkáskodott, majd 1974- ben a Clevelandban megtartott Közgyűlés választotta meg az AMSz országos elnökévé; 1977-ben a Washington, D.C.-ben megtartott Országos Közgyűlés ismét egyhangú lelkesedéssel őt választotta elnökévé. Dr. Béky püspök neve és lankadatlan munkássága messze túl nőtt az AMSz, de még az Egyesült Államok határain is. Kérjük a mamyarságot, hogy őrizze meg nevét kegyelettel és vegye ki részét abból az áldozatos Nemzetmentő munkásságból, amelyért dr. Béky életét szentelte. Az AMSz egyben értesíti a magyarságot, hogy az országos elnöki teendőket, a legközelebbi választásokig, Főtisztelendő Dr. Irányi László, O.F.M., az 1977 évi Országos Közgyűlés egyhangúan megválasztott társelnöke, végzi. A Szövetség hivatalos címe továbbra is: 119 Greenwood Drive, Bridgeville, Pa. 15017, és a Dr. Béky elnök által fenntartott Washingtoni Póstafiókot pedig a Szövetség felmondja. Dr. Török Dénesné országos titkár ☆ • ☆ Ma jött el a Megváltó Csireg, csörög a dió, Aranyozott mogyoró, Pi-pi-piros alma, Szívünk, szánk vígad ma. Dibeg, dobog a szívünk Kit ünnepel máma? Ma jött el a Megváltó E bűnös világra. ★ Kis pásztor köszöntése Kicsi pásztor vagyok én, Szent karácsony éjjelén Betlehembe elmegyek, Most is oda sietek. * Láttam egy csillagot Rám regyogott fénye, S elvezetett a jászolhoz Kis Jézus elébe. majd megtelik a puska fája ilyen rovásokkal, akkor megváltozik a világ és békesség lesz. Ezt mondom magamban olyankor. Pedig tudom, hogy ez hazugság. Békesség nem lesz már sohasem. Nem azért, mert a kommunizsmus győzött, hanem azért, mert a látvány és aljas emberek győztek, akik se nem kommunisták, se nem egyebek, csak hitványak és aljasok. És nagyon sokan vannak, többen mint a tisztességesek és ezért nem lesz többé rend és békesség soha. És mi rendre elhullunk, elpusztulunk és eldöglünk erről a földről, mint a kóbor farkasok. 17z az igazság. És ha én ezt tudtam volna már akkor, amikor azokat a katonákat átvezettem a hegyeken. . .” A kovács elhallgatott. Én is hallgattam és hallgatott az Írnok is, aki a húst sütötte a nyárson. És hallgatott az erdő és a hegy. És én arra gondoltam, hogy alighanem ennek a kovácsnak igaza lesz és a baj nemcsak a kommunizmussal van, hanem az emberekkel, akik gonoszak. VIII. A hó elolvadt és újra hullt. És újra elolvadt és csak a plájokon maradt valami belőle s a Magúra csúcsán, mely fehéren állt hátul a Szalárd végiben és meghirdette, hogy itt a tél. A kovácsot és az írnokot elvittem magammal a Butka barlangjába és esténként hárman néztük a tüzet és ez igv könnyebb volt, mert úgy éreztük, hogy a szomorúság megoszlik közöttünk. Aztán egy napon elfogyott minden élelmünk és tanácstalanul néztük egymást. Az egyetlen szerzési mód ott sulyosodott a tekintetünkben, de restelltük kimondani. Egész nap a barlangban ültünk. Kint havas eső esett és a szél zugatta a fenyőket a plájon. Már csak szarvashusunk volt, más semmi. Mégcsak só sem. Este nem bírtam tovább. Szó nélkül fogtam a puskámat és kimentem. Éles darát vert arcomba a szél. A Korbulvon át aláereszkedtem a Maroshoz. A viz partján hosszasan álltam. Sötét volt már és odaát nem mozdult semmi az utón. Egyszerre csak ág reccsent mögöttem és amikor hátra fordultam a zaj felé egy embert láttam a homályban lefele jönni a hegyről. Ő is megállt a víz partján. Megismertem. A kovács volt. Megmozdultam és erre észre vett. A puskája után kapott. “Én vagyok” mondottam. A kovács visszalökte vállára a puskát és hallgatott egy darabig. Odaát hallani lehetett egy szekér zörgését az esőben. “Hát igen” szólalt meg rekedten a kovács “ide jutottunk”. Nem volt mit mondjak reá. Vállat vontam. “Akkor menjünk át legalább”. Mire átgázoltunk a vizen, a szekér éppen ott zörgött fölöttünk. “Parasztszekér” mondotta a kovács és megállt, “Az.” Álltunk, hallgatóztunk. folytatjuk — 119
