The Eighth Tribe, 1978 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1978-01-01 / 1. szám

January, 1978 THE EIGHTH TRIBE Page 17 Dr. Bognár Kálmán: Török Ilonka {Dr. Boros Lajosné) magyar nóta-délutánja a sarasotai “Amerikai Magyar Petőfi Kultur­­egyesület”-ben. A sarasotai és körynékbeli ma­gyaroknak újból rendkívüli mű­vészi élményben volt részük a no­vember hó 27-én megtartott köz­gyűlésükön. Ezt a kultúr-délután­­jukat az itteni magyaroknak em­lékezetessé tette a pillanatnyilag a városban vakációzó Dr. Boros La­jos mathematikus, tudományos ku­tató feleségének a New York kör­nyékén és a U.S. keleti partján fekvő városokban a már népsze­rűén ismert “Ica-Asszony”-nak cso­dálatos magyar-nóta hangversenye. Dr. Boros is jól ismert az ameri­kai tudományos körökben, de fele­ségét a magyarság szélesebb körei is jól ismerik a több alkalommal is tartott magyar nóta-estjei, nóta­délutánja miatt. A szép szenei műsort a magyar egyesület elnökének az emigráció keresztmetszetéről tartott előadása előzte meg. A november hó 20-ára kihirdetett közgyűlést el kellett halasztani, mert ekkor Főtiszt. Somos József atya, orgonaművész, pálosrendi szerzetes adott Saraso­­tában a magyar egyesület meghí­vására a Szent Mártha r. katolikus templomban ugyancsak felejthetet­len orgona hangversenyt. A nagy lelki élményt jelentő orgonahang­versenynek méltó párja volt ez az egy héttel későbbi magyar nóta délután. A közkedvelt “Ica-Asz­­szony” repertoire-jában népdalok, megzenésített Petőfi versek, Ba­lázs nóták és Fráter Lóránd dalai, kompozíciói szerepeltek. Alig maradt szem könny nélkül, mikor az utolsó művészi számában a “Tele van a város akácfavirággal” hangzott el az édesen búgó, kul­turált, finom-csengésű mezzo-sop­­ránján Török Ilonkának. Az éne­kesnőt zongorán kiserte Mrs. Char-WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény {folytatás) “Elmegy bányásznak az oroszokhoz és segít nekik fölkészülni a követ­kező háborúra”. Délre a faluban voltam Julikáékhoz mentem először. A műhely ajtaja zárva volt, így a konyha felé kerültem. A konyhában Julikét találtam egyedül. Sovány volt és sápadt és sírni kezdett, amikor meg­látott. “Hol az urad?” kérdeztem. “Elvitték”. “Apósod?” “Azt is”. “Hová?” “Nem tudom”. “Miért?” “Azt mondták rájok, hogy háborús bűnösök, mert nem akarták átadni a boltot a szövetkezetnek. És sírt. Egy éve nem láttam Julikát, de ez alatt az egy év alatt tizet öregedett. “Hát gyerek van-e már?” kérdeztem, hogy másra tereljem a szót. Julika elfordult és az edényekkel kezdett babrálni. “Nem is lesz már” felelte háttal. “Miért?” “Betegséget kaptam. Azoktól. Aztán orvoshoz kellett menni, mint a többieknek. És így . . .” Ebédet tett elém, de nem ízlett az étel. Ha ott lett volna a sógorom, kemény szavakkal mondtam volna neki, hogy az ő hitvány gyávasága rontotta meg Julikát. De nem volt ott és így nem mondhattam meg ezt senkinek. És még csak magamban sem illet, hogy szidjam, mert hiszen elvitték. Megbolondult a világ, gondoltam magamban, tisztára meg­bolondult. És nem ízlett az étel, pedig a gyomrom korgott az éhségtől. Alig hogy letettem a kanalat, föl is álltam az asztal mellől. “Hová mégy?” kérdezte Julika. “A községházára” feleltem “hátha én is há­borús bűnös vagyok. De meg is mondom nekik, anyjuk ne sirassa őket!” Julika sóhajtott és én mentem. Úgy mentem, mint aki meg akar mon­dani valamit, bármibe is kerül. Mint aki torkig megtelt már szeméttel és most az egészet ki akarja adni magából, valaki elé, aki a szemetet kavarja. Ha lecsuknak, ám ők lássák, gondoltam, de előbb egy féltu­catot agyonverek belőlük. S ha utána fölakasztanak, hát annyi. A községháza előtt egy asszony etetett néhány soványka tyúkot. Fiatal, tömötthúsú, alacsony asszony volt. Oda köszöntem neki. “Adjon Isten! Itthon van a bíró?” Az asszony rám nézett. Szelíd tehénszemei voltak, barnák és nagyok. “Zdrasztutye” felelte oroszul “bíró do­­moj .. .” és az ajtó felé bökött az ujjúval. Még ez is, mordult föl ben­nem a keserű harag, egy idegent ültettek a falu nyakára s az kell megmondja, hogy tisztességes ember vagyok-e, vagy nem. Úgy mentem be az ajtón, mint aki a falon keresztül akar kijönni. A pitvar üres volt. Benyitottam a szobába. A szoba közepén egy bölcső állott és a bölcső mellett egy ember guggolt, háttal felém. “Adjon Isten” mordultam reá. Az ember ott a bölcsőnél nem emelkedett föl, 92

Next

/
Thumbnails
Contents