The Eighth Tribe, 1978 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
Page 18 THE EIGHTH TRIBE January, 1978 lőtte Bognár. Ica Asszony osztatlan sikerének mindenki örült hiszen a régen hallott magyar nóták művészi elénklésével Boros Lajosné visszavitt bennünket a régi életünkbe és az elhagyott hazába, ahova kisebb-nagyobb nosztalgiával mindannyiunknak visszavágyik a lelke... Több közérdekű bejelentés után ízletes uzsonna következett, aminek a gondos előkészítése az 5 lelkes háziasszonynak az érdeme volt Mrs. Óváry Mária, Urbányi Cica, Pelsőczy Lenke, Simon Gizi és Vayda Marika. Az Amerikai Magyar Petőfi Kultűregyesület évzáró közgyűlése. Már eddig is többször hírt adtunk a sarasotai magyarok élénk kulturális és társadalmi tevékenységéről; most az évzáró közgyűlésükről kell megemlékeznünk. December hó 10-ra tervezték, de egy héttel korábban kellett megtartanak, mert december 10-én a Salvation Army Központi Székházában egész napon át tartó karácsonyi ünnepség volt. December hó 11-én vasárnap mégis szép számmal jöttek össze a sarasotai magyar egyesület tagjai és azok vendégei. Voltak összesen mintegy hetvenen. Pedig papjuk sem tudott átjönni St. Pétersburgból (Nt. Kun Gyula lelkész) és a tervezett tánc- és énekcsoport bemutatója is elmaradt, mert a változott dátum nem volt kedvező részükre. Ezektől a körülményektől függetlenül, mégis szépszámú közönség hallgatta a lelépő elnök “krónikás beszámolóiját az elmúlt év nevezetesebb eseményeiről. Az ülés a magyar himnusz eléneklésevel kezdődött, majd a vendégek üdvözlése után a magyar egyesület elnöke rövid imával a SZERETET Nagy ünnepének jelentőségéről beszélt és próbálta pótolni a távolmaradt lelkész hiányát. Évzárójuk karácsony előestéjét is jelentette a sarasotai magyaroknak, ezért Mrs. Charlotte Bognár zongorán eljátszotta a “Csendes Éj” karácsonyi éneket, amit a szépszámú közönség az ünnepi hangulatnak megfelelően magyarul és angolul teljes átérzéssel énekelt. Az ünnepség fénypontját a vendégek között levő Fazakas Ferenc nyug. mérnök ÁRPÁD- díjas szavalóművész szereplése adta meg, akit az elnök felkért, hogy mondjon verseket. Fazakas Ferenc, aki az ÁRPÁD AKADÉMIÁ-nak is több mint tíz éve meghívott rendes tagja, ezt szívesen vállalta, hangoztatva azt is, hogy ismeretlen költőket is fog interpretálni. csak felém fordította a fejét. A lábam legyökerezett a küszöbre Az öcsém volt. Ő is megismert. Keze elengedte a bölcsőt és fölemelkedett. “Derék dolog, hogy előkerültél!” mondotta és rám nevetett. “Gyere már beljebb!” Beljebb mentem és betettem magam mögött az ajtót. A bölcsőben nyöszörögni kezdett egy vékonyka hang. “Honnan jössz?” kérdezte öcsém. “A pokolból” feleltem. Nevetni kezdett. “Jó, hogy nem maradtál ott”. “Azt még nem tudhatjuk”. Rám nézett. “Ülj le” mondotta aztán és nem nevetett többé. Nem ültem le, hanem odaléptem a bölcsőhöz. “Fiú?” kérdeztem. “Igen”. A gyereknek ott a bölcsőben barna tehénszeme volt. “Tied?” “Igen”. Néztem a gyereket. Öcsém egy idő múlva megszólalt halkan. “Hallottam, hogy a tieiddel.. .” Megrázkódtam ettől. “A bírót keresem” mondottam és a hangom goromba volt. Öcsém rám nézett és furcsán elmosolyodott. “Én vagyok”. Estig maradtam öcsémnél azon a napon. Később bejött a felesége is, az ukrán asszony, akit hadifogságból hozott magával és pálinkát tett elénk, túrót és kenyeret. Öcsém pedig beszélt. Arról beszélt, hogy miképpen esett hadifogságba mindjárt az első héten. Miképpen vitték el egy átképző tanfolyamra, milyen jó dolga volt, micsoda okos beszédeket hallott. Aztán arról beszélt, hogy a világ ezentúl más lesz, a kommunizmus felszabadítja az elnyomottakat és a szegényeket és senkit sem lehet ezentúl kiüldözni a házból, csak azért, mert magyar, ahogy azt velünk tették volt apánk halála után és senkit sem lehet megfosztani a jogaitól, csak azért, mert szegény, mint ahogy velünk tette volt az úri világ. Beszélt öcsém, beszélt és én hallgattam. Aztán megkérdeztem, hogy mi van Durdukásékkal. “Kényszermunkán vannak” felelte öcsém és az arca elsötétedett “reakciósok voltak, nacionalisták, uszítottak a magyarok ellen. Azonkívül megtagadták az engedelmességet, nem akarták a dolgozók közösségét szolgálni. Azonkívül mindenki tudja, hogy kollaboráltak az ellenséggel a háború alatt. ..” “Azért mégis csak sógor” vettem közbe. De öcsém megkeményedett. “Nincs sógor, vagy nem sógor, ha egyszer az igazságról van szó!” “És vájjon csakugyan arról van-e szó? “Arról”. Estig maradtam öcsémnél azon a napon és öcsém beszélt a népidemokráciáról, amelyik megváltotta az országot és megváltja majd az egész világot rendre. Az ukrán asszony tett-vett körülöttünk, a gyermek néha nyöszörögni kezdett a bölcsőben s öcsém ilyenkor odament hozzá és ringatni kezdte. “Mi a neve?” kérdeztem. “Jóska” felelte öcsém és a szeme büszkén megcsillant “mint Stálinnak !” 93
