The Eighth Tribe, 1978 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1978-08-01 / 8. szám
Page 14 THE EIGHTH TRIBE August, 1978 Dr. Bognár Kálmán: BÚCSÚ SZITNYAI ZOLTÁNTÓL írásaiból már régen ismertem őt, személyesen csak 1971-ben, amikor az amerikai kultúrális program keretében Salzburgban, Ausztriában tanítottam 6 hétig a Nyári Iskolában az amerikai egyetemi hallgatókat. Találkozásom vele és feleségével, a magyarok között közkedvelt Gitta asszonnyal, felejthetetlen marad. Otthonukban látogattuk meg őket. Magyar nótákat hegedültem nekik. A már akkor nyolcvan felé tartó írónak a szeme erősen gyengült, de szelleme sziporkázó volt, az édes anyaföldhöz való vágyódása pedig megrázóan szívbemarkoló. Én örültem, hogy örömet adhatok Nagy Dalnokunk-nak, aki írásaival annyi vigaszt tudott adni nekünk, aki erőt öntött a csüggedőkbe is és felrázta a már megalkodúóknak készülőket. Benne megtestesülve láttam az örök Magyart, aki mindig őrt állt a vártán, aki sohasem adta fel örök elveit, a keresztény magyar világszemléletét. Álmod B. Zoltán Bátyán életedben nem valósulhatott meg, de mi akik még “a mesgyén belül vagyunk”, hisszük, hogy küzködésed magyar létünk oszthatatlan megmaradásáért nem volt hiábavaló. .. A magyar élet “magját” a szétszórtságban élő magyarok között, de otthon is, írásaiddal, tanításoddal Te vetetted el a legjobban, a legmélyebben szántóan. Ez időt álló marad közöttünk és ha nemes szíved már meg is szűnt dobogni, vetésed majd beérik fiaink, unokáink között, akik kegyelettel gondolnak majd mindig a Nagy Tanítómesterre, aki a salzburgi hegyekre néző kis szobájából is selmeczbányai felvidéki magyar lelkűidével hirdette az örök magyar igazságot: az egy- és oszthatatlan magyar hazát, amit már közel 60 éve igazságtalanul szétdaraboltak. WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény (folytatás) Még nevetett, amikor látta, hogy kezemben tartom a puskáját és én visszanevettem rá. Mikor fölszijjaztam magamra a hátizsákját, kezdett elkomolyodni. Végül vállamra löktem a puskát és intettem neki a kezemmel, mint amikor búcsúzik az ember. Erre felügrott a szarvas mellől és reám bámult. Kezében ott volt a kés és a hegyét felém fordította, mintha reám akma ugrani. Erre én is levettem vállamról a puskát és a csövét reá szögeztem. Nehány pillanatig néztük igy egymást. Aztán az orosz leeresztette a kezét, amelyikben a kés volt, sóhajtott és néhányszor megvonagatta a vállát. Ugyanezt tettem én is. Sóhajtottam és vonogattam a vállamat. Végül is intett a kezével. “Davaj, davaj” mondta szinte türelmetlenül és az erdő felé mutatott, hogy menjek már. Hát így jutottam hozzá a puskához. A Korbulyban még úgy találtam a harmadik kemencét, ahogy annak idején ott hagytam volt. Még a csákányom is ott hevert, rozsdásan, a megkezdett bontásnál. Állt a kaliba is és még a dulás nyoma is látszott benne, amit akkor követtek el, amikor meglelték a puskámat. Újra gyújtottam egy tüzet előtte, de most már úgy ültem le, hogy mellettem volt a fegyver. És azt mondottam magamnak, hogy most már lelövöm, akárki is közeledjét felém, mert még egyszer nem hagyom megkötözni a kezeimet. Aztán ültem a tűz mellett és gondolkoztam. Másnap reggel tovább mentem. Tova fönt a Butka sziklái között tudtam egy barlangot, amit csak egyetlenegy nyomon lehetett megközelíteni s olyan sziklagörgeteg, fenyősürüség és széltörés vette körül, hogy ember azon át nem mehetett. Oda húzódtam föl. Még aznap berendezkedtem a barlangban, ahogy lehetett. Fekhelyet készítettem fenyőbojtból, a bejárat elé kövekből építettem egy kis tűzhelyet. A barlang nagy volt és száraz. Estig elrendezkedtem benne s akkor elindultam le a völgybe, hogy megnézzem, mi van az emberekkel. Csillagtalan éjszaka volt, az égen felhők lapultak. Az ilvai füzesnél átgázoltam a Maroson. Sötéten hallgatott a malom. Kutya sem ugatott, amikor a nagy üres udvaron keresztül mentem. Megkocogtattam az örmény ablakát. Nem mozdult senki. Nem gyújtott világot senki. Újra kocogtam. Aztán az ajtóhoz kerültem. Zárva volt az is. Dörömböltem rajta egy darabig, de hiába. Akkor ott hagytam a malmot. Még mindig sötét éjszaka volt, mikor a gyaloglástól fáradtan megérkeztem a Durdukásék házához. Sokáig kellett zörgessek ott is, amig megmozdult bent valaki. “Ki van ott?” kérdezte egy ijedt hang és megismertem a sógorom hangját. “Nyisd ki” feleltem “én vagyok itt”. Valaki kinyitotta a konyhaajtót, de lámpát nem gyújtott. Csakugyan a sógor volt. “Te vagy?” kérdezte fojtottam “Én”. Gondosan bezárta 111
