The Eighth Tribe, 1977 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1977-03-01 / 3. szám
Page 14 THE EIGHTH TRIBE March, 1977 a hires-tudós magyar tanárokkal? Calif ormából jöttem, szeretném tudni!” Zavartan küldött át a szomszédságban levő oktatásügyi hivatalba. Itt a kapuban egy nagy bajuszos altiszt köszöntött magyarul kezét sapkájához emelve. “Honnan tudta, hogy magyar vagyok?” “Kérem szépen — éreztem!” Az ő segítségével megismertem az egyetlen magyar tisztviselőnőt. Az egyetemről kértem ismertető nyomtatványokat. Ha jól emlékszem négy különböző irodán vitt keresztül, mindegyikben előadtam kívánságom magyarul; az ott tartózkodó “főnöknők” azonnal válaszoltak kísérőmnek románul. így jutottunk el a negyedik szobába, ahol a legeslegfőbb sötét nő ült és kérdés zuhataggal fogadott. “Mi célból akarok egyetemükről ismertetőt? Ilyesmivel ők nem rendelkeznek! Ki vagyok honnan jöttem”? Los Angelesből, ahol a kislányom egyetemi hallgató és szeretne közelebbit tudni a brassói egyetemről.” Forduljak a belügyminisztériumhoz engedélyért, mondta a dáma. Nevetve kérdeztem: “Viccel?” Küldessek nekik Calif ormából egyetemi ismertetőket? Ha egyszer rákerülnek egy névjegyzékre, akkor örökké és vagon számra kapják majd a különböző nyomtatványokat.” Jónapot — al távoztam. Magyar tolmácsnőm szótlanul kisért ki a kapuig. Ott búcsúztunk el. Elnézését kértem “frivol” magatartásomért, amit ő — csodálkozásomra — hálásan megköszönt. Visszatértem a szállodába s a szobámba menet a felvonót kezelő vigyori román nő kezében 200 forintot nyújtott felém, miközben harisnyáját mutogatta. Magyarul közöltem vele, hogy nincs eladó holmim. Megértette, mert a pénzt gyorsan zsebre dugta. A nagyszebeni hotelben száz dollárt kértek a szobáért egy éjszakára. Elhatároztam inkább nem alszom. Az utcán magyar szót hallottam és beszédbe elegyedtem egy házaspárral. Meghívtak magukhoz, de nem fogadtam el, mert még bajba kevertem volna őket. így beültek kocsimba és egy közeli Motelba hajtottunk. A férfi ment be az irodába és intézte el $I0.00-ért szállásomat. Ekkora már torkig voltam “Dáciá”-val és tettre szántam magam. Budapesti barátnőm kért okvetlenül vegyek levendula kölnit Erdélyben. A drogériában az üzletvezető dirigálására hosszú sor kacskaringózott a polcok között a pénztárosnőhöz, aki csomagolás nélkül dobta ki az árút a vevőknek. Angolul kértem levendulámat. Az üzletvezető azonnal félrelökte a sorbanállókat. Nagyokat hajlongva románul karattyolt, kezembe adott egy kosarat s én több üveg kölnivízzel, soronkivül jutottam a pénztárosnőhöz az üzletvezető mögött. A nő arca mosolyra tárult, selyempapírba csomagolta egyenként az üvegeket, majd az egészet gondosan átkötve nyújtotta felém a csomagot. Én is mosolyogtam. “Köszönöm szépen, Jónapot!” mond-WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény (folytatás) Nem tudom, ki kezdte el, én-e, vagy ők. De egyszerre csak verekedtünk. Kaptam néhány ütést s aztán csak kezemben volt a bicskám és döftem vele. Valaki felordított. Hátulról fejbe vágtak s ettől még jobban megvadultam. Csak szúrtam vadul magam köré a bicskával. Néhányan. üvölteni kezdtek: “Gyertek testvérek! Ölik a románokat!” A bicskázó dühön keresztül is megéreztem a veszedelmet. Félre löktem nehány embert és szaladni kezdtem. Hallottam magam mögött a kiáltásokat és a futó lábak dobogását. Keresztül ugrottam egy kerítésen, aztán egy másikon. “Üsétek agyon a magyarokat!” üvöltötték megvadult torkok és én futottam, kezemben a bicskával. Egy réten szaladtam keresztül és a réten túl már erdő volt. Az üldözők elmaradtak. Csak lárma és kiabálás hallatszott a faluból. Később egy ház födele kigyult. Valaki jajgatott. Kutyák ugattak és asszonyok sikoltoztak. A tűz megvilágította vörösen a falu fölött a ködöt. Én akkor már ott lihegtem a gerincen s haladtam át a mi falunk felé. Fejem sajgott az ütésektől és a fogaim megcsikordultak. Kezemben ott szorongattam még mindég a bicskát. Éjszaka volt már, mikor Julikáéknál bekopogtam a konyha ablakán. Bent égett a lámpa. A sógor nyitott ajtót. Megörvendtem neki, mert azóta nem láttam, hogy a kicsi csizmát hoztuk s azóta egy esztendő telt el éppen. De ő nem örvendett, hanem bizalmatlanul mért végig. “Te mit kóvályogsz ilyenkor?” kérdezte “nem mondotta apám, hogy ne mutatkozz?” “Ölik Ilván a magyarokat” feleltem neki. A sógor hátra fordult és az apjára nézett. Öreg Durdukás az asztalnál ült, Julika a kemencénél. “Elég baj, de mit csináljunk” mondotta az öreg és megvonta a vállát. Belőlem kiszaladt a keserűség. “Négy esztendővel ezelőtt nem történt ilyesmi. . .! Pedig .. .” Az öreg a szavamba vágott. “Csak ne dicsekedjetek! Elég disznóságot csináltatok ti is!” Éreztem, hogy elsápadok a haragtól. A sógorhoz fordultam. “Ha te vagy a jegyző .. .” A sógor bosszúsan legyintett és leült az asztalhoz “Nem én lettem a jegyző, hiába protegáltak a mi katonáink. Egy magyart tettek meg jegyzőnek az oroszok, egy kommunistát, aki mégcsak nem is idevaló”. Leültem én is, pedig nem kinált üléssel senki. Néztem a sógort, aki valamikor a barátom volt és eszembe jutott, ahogy ott ültünk együtt a belcsuji kaliba előtt azon a reggelen és én vigasztaltam őt, hogy nem lesz semmi baj. És eszembe jutott a lakodalom, ahol ott ült az asztalfőn a magyar jegyző s mellette a magyar csendőrőrmester s öreg Durdukás mondta a lelkes nagy pohárköszöntőket az ezeréves zép Magyarországra. És sok minden eszembe jutott még, amig a sógor mondta: “Tizennyolc románt halálra Ítéltek a muszkák, mert a Nyárádmentén 69
