The Eighth Tribe, 1977 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1977-03-01 / 3. szám
March, 1977 THE EIGHTH TRIBE Page 13 ERDÉLYBEN JÁRTAM A Thököly úti Román követségen kezdődött. A jobb gazdát is látott sarokház teraszán egy fekete hajú férfi egyik kezében tükröt tartott, a másikkal fésülködött. Tört magyarsággal kérdezte mit akarok. Vízumot Erdélybe. Menjen a mellékutcába ott beengedem. Mentem. A kapunál magyar rendőr vigyázott. Csengettem egyszer-kétszer-háromszor; senki nem volt a láthatáron. Észrevettem, hogy az első emeleti ablak függönyén keresztül figyel a feketehajú. A rendőr bíztatott ne hagyjam magam. Eltelt vagy fél óra sokszori csengetés és eredménytelen várakozás közepette, amikor egy fekete Mercedes húzott a kapuhoz. Két feketébe öltözött férfit tessékelt ki a soff őr. Nagy urak lehettek, mert a függöny mögül leselkedő pillanatok alatt a kapunál termett s az “excellenciák” mögött én is bevonultam. A lépcső tetejéről nyájasan integetett felénk a követ. Ekkor már feltartottam USA útlevelem. Készségesen vitt be egy faburkolatos terembe s magyarul kért várjak; azzal eltűnt a fentemlített “urakkal”. Az asztalon német és oláh nyelvű nyomtatványok hevertek Erdély szépséges tájairól. Amikor magyar ismertetőt kértem a perceken belül viszszatért követtől, édesdeden mosolygott s mondta: nincs. Bukarestben azt hiszik a fejesek, hogy Erdélyben nem beszélnek magyarul, hi, hi, hi. Megkaptam a vízumot, a követ becsengette a feketehajút s útasította: “Kisérje ki a nagyságos asszonyt!” Kikisért. Űtam Szolnokon folytatódott. Dél volt. A szálló halijában négy 14 év körüli fiúcska tanakodott kitelik e zsebükből egy Coca-Colára. Meghívtam őket s míg iszogatták a számukra csoda nedűt — kikérdeztek honnan jöttem s hová megyek? Erdélybe. Romániába tetszik menni? Igen is meg nem is. Ti mit tudtok Erdélyről? kérdeztem vissza őket. “Hát tanultuk az iskolában, hogy vagy hétszáz évvel ezelőtt Erdély magyar fennhatóság alá tartozott.” E nap óta ezek a szolnoki kis magyarok sokkal többet tudnak “ROMÁNIÁRÓL”. Késő délután érkeztem az első Erdély-i városba. A határon fennakadást idézett elő a “COOK” bankháztól vásárolt utazási csekkem. A pénztáros közölte, hogy ő még ilyet nem látott, feletteseitől kell tanácsot kérjen. Lezárta irodáját s távozott csekkemmel az út ellenkező oldalán emelkedő 1 domb tetejére gyalogosan. Ott eltűnt egy épületben. Hosszas várakozásom gyümölcseként a “COOK”ot kegyesen elfogadták. Nagyváradon megtudtam, hogy “Dáciá”-ban vagyok. Dácia az autó, Dácia a hotel, Dácia lent, Dácia fent, dácia-dácia-dácia. Siettem Kolozsvárra. A Hotel Continentálban kaptam szobát $25.00-ért. Szük-rozoga felvonó, dohos szoba, özönvízelőtti, gyanús tisztaságú fürdőszoba és Pekingből importált ágytakaró. A napfelkelte meglepetéssel szolgált. Szobám erkélyes volt, ahonnan Mátyás király fenséges lovas szobrában gyönyörködtem s feledtem “dáciá”-t. Igyekeztem le az utcára s a hétköznapi reggel forgatagában otthon éreztem magam. Az emberek magyarul beszéltek. Kis népautóm a poros kietlen Tordára vitt; egy pohár hűsítő italra tértem be a főtéri piszkos cukrászdába. A személyzet román volt. Utam kiesebb tájra vezetett s a valamikor híres fürdőhelyen pihentem meg. Tele volt regáti beutalttal. Sötét, rossz arcú lényekkel. A túrista irodából reménytelenül fordultam ki. A Hotelban nem volt számomra hely. Bentről utánam jött az egyik tisztviselő. Magyar volt. Elírányított az erdei túrista szállásra. Űj épületben, fiatal magyar házaspár fogadott. Ők ajánlották a vendéglőt, ahol magyar szakács ízes főztjét jóképű magyar pincérnő szorgálta fel s ahol a cigány kizárólag régi magyar nótákat játszott. A körülöttem hemzegő idegenek között azon a helyen úgy éreztem Erdély nem veszett el. Utam legkedvesebb napját töltöttem Szovátán. A Csik-i faluk mindegyikében megálltam. Székely kapuk, régi házak, elnyűtt gúnyák, tiszta gyermekek. Lajos- Levente - Attila - Csaba - István - Géza - Zoltán - Enikő - Margit - Anna - Edith - Gizella. Magyarul kérdeztem és ők ízes magyarsággal válaszoltak. A felnőttek nappal az állami közösben görnyedtek, de az este az övék volt. Megfeszített erővel kapálták a háztájit. “Amig a jó Isten egészséget ad, nem tudnak megsemmisíteni,” mondták az asszonyok. “Járunk a templomba és imádkozunk.” Magyarul. — Erőt adtak nekem ezek a méltóságteljes székely férfiak, ezek a bátor Istenhívő székely asszonyok, ezek az értelmes arcú, szépséges gyermekek. Falu falu után következett. Érthetetlen elnevezés a táblákon. Sem magyar, sem latin, semmilyen nyelvre nem következtetett, de egyetlen faluban sem válaszoltak máskép kérdésemre, hol vagyok — csak magyarul! Gyergyóban, ahol “még az Űristen is református” sem volt máskép. A Bucsin tetőre is feljutottam. Igaz soká tartott. Utat építettek — magyar munkások. Őkölnyi köveken rázta a lelket bennem a kis kocsi — 15 km-es távolságon — lépésben. A látvány ott fenn a tetőn kárpótolt. A Gyilkos tó-ban csalódtam. Vize zavaros-szürke. Partja elhanyagolt. Oláh és cigány árusok kínálták szegényes portékáikat összetákolt bódéikban. Az út melletti kávézóból kifordultam. Lesötétitett zúg. Ragadt a piszoktól és legyek hemzegtek a süteményeken. Felüdülés volt érkezésem Marosvásárhelyre. Rendezett, tiszta, virágos — szép város. Örömömbe üröm vegyült. Megtudtam, hogy a bevezető út mellett épült új bérházakba vagy 40 ezer regátit telepítettek be. Az utcákon felismerhető a magyar. Jó megjelenésű emberek. Kérdeztem és feleltek és viszszakérdeztek. “Segítsenek rajtunk, mert elveszünk. Menjenek Washingtonba. A kormányon keresztül tegyenek valamit. Állítsák meg Ceausescu kegyetlen nemzeti szocialista elnyomását. Ha Nyugattól nem várhatunk segítséget, akkor csak az oroszok megszállásában reménykedhetünk!” Csíkszeredán csak magyar szót hallottam és jólesően olvastam a mozi feletti táblán: “TRANSYLVANIA”. Utazásom alatt sokan kérdezték van e eladó “Vegeta” levesporom-nadrágharisnyám vagy hoztam e magyar kártyát? Egyiket sem, mert nem tudtam, hogy hiánycikkek, pedig boldogan ajándékoztam volna Vegetát-harisnyát-kártyát. Még Budapesten figyelmeztettek, hogy mindenütt angolul beszéljek, ha rendes bánásmódban akarok részesülni. Én azoban eltökélten kizárólag “Jó reggelt — jó napot — jó estét” köszöntéssel kezdtem mondókámat, bárhová vitt utam. így történt a brassói “Vendéglátó” központban is. Hosszú vezetés után egy este meglehetősen fáradt voltam. Ijesztő külsejű férfi tört magyarsággal hozta tudomásomra, hogy egyik hotelben sincs üres szoba. Tanácstalanul baktattam a parkoló helyre, ahol megláttam és megszólítottam egy jól öltözött, szőke férfit: “magyar”? Német volt. Eligazított az onnan öt percnyi távolságra levő szép Hotelba mondván ott egy magyar tisztviselő van szolgálatban. Igaza volt. Azonnal kaptam szobát fürdőszobával és reggelivel $10.00-ért. Másnap az étteremben a kiszolgálónő nem volt hajlandó megérteni, Ő románul — én magyarul — “csevegtünk”. Előkerített egy pincért, aki angolul gagyogott, de én kitartottam magyar mivoltom mellett. Végre a konyhából hívtak egy magyar leányt, aki felvette rendelésemet. A múzeum pénztárosnői sem szóltak meg magyarul. Megvettem jegyemet s miután felfedeztem, hogy Petőfi Sándor román volt távoztam. A téren összetalálkoztam később az egyik pénztárosnővel. Meglepetésemre magyarul szólt hozzám. Elmondta, hogy ő székely, de román kolleganője előtt nem mert magyarul beszélni, mert azonnal elbocsátanák. Kért ne nézzem le őt ezért s már tovább is ment. /Sírva léptem be a “Fekete” templomba. Az Istentisztelet rendje magyarul volt kifüggesztve. Csend, Nyugalom, Isten volt velem. Imádkoztam. A Hotel közelében láttam felírva egy épületre magyarul: “Erdészeti egyetem”. A portán egy férfi románul beszélt telefonon. Benfentesnek látszott s kivártam. “Itt magyar nyelven oktatják a diákokat”? kérdeztem. Az volt az érzésem bolondnak tart. Magyarul válaszolta: “nem”. Mire én: “Talán németül”? Ő: “románul”. “Óh, és mi lett
