The Eighth Tribe, 1977 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1977-10-01 / 10. szám
Page 18 THE EIGHTH TRIBE October, 1977 turális élet egyik kiemelkedő személyisége. Ez a fiatal, kiváló vezetői képességekkel rendelkező mérnök a Közép- Floridai Magyar Hagyományokat Megőrző Egyesület elnöke volt 197í>-ban. A Bicentennial évben a magyar részvétel sikeréért a nagy amerikai ünnepnapokon szinte emberfeletti áldozatot hozott. A St. Petersburg-i és a környékén levő magyar szervezetek között olyan összműködést tudott teremteni, amilyenre eddig még nem volt példa. Amikor a St. Petersburg-i International Folk Fair Society gyűlésén 32 nemzetiség 72 képviselője beválasztotta Molnár József-et a Board of Directors közé, akkor kitűnt, hogy az amerikaiak is ismerik és méltatják honfitársunk érdemeit. Molnár József beszédét hatásos képek ismertetésével kezdte. Az óhazában Szent István-nak több emlékszobra található, de a legmonumentalisabb az a hatalmas bronz lovasszobor, amely a budai Koronázó téren, a 700 éves Mátyás templom szomszédságában áll. A nagy királyt ősrégi magyar harcos vértezetben ábrázolja Stróbl Alajos műalkotása a múlt századból. Van azonban egy korszerű felfogásban készült szobor is Szent Istvánról, és büszkeségünkre legyen mondva, itt Amerikában, Missouri államban. A St. Louis-i F. Varga szobrászművész modern alkotása világítóan fehér márványból készült, teljes alakban mutatja István királyt, jobb kezében keresztet emelve az égre. Ennek a gyönyörű műalkotásnak a képe látható a Nyolcadik Törzs 1977 januári számának a címlapján. Az Eighth Tribe angol-magyar nyelvű folyóiratnak ez a száma és a budai szobor képe színes kártyákon kézről-kézre jártak a hallgatóság soraiban. Molnár József világos okfejtéssel rámutatott arra, hogy István királynak mért sikerült a Kárpát medencében őseink részére maradandó otthont teremteni, mikor olyan sok más nomád nép századokon át hasztalanul kísérletezett és rövid idő múlva letűnt a történelem színpadjáról. De nemcsak új hazát kellett adni az ősmagyaroknak, hanem megőrizni annak függetlenségét is az akkori két hatalmas feudális államtól: a német-római birodalomtól és a keleti bizánci császárságtól. Harc és háborúskodás helyett István király elérte ezt a célt is békés eszközökkel. Ezek az érdemek a múlt dicsősége, de Szent István szellemi öröksége nekünk a jelenben is felbecsülhetetlen kincs, hasznosíthatjuk elveit a mai életünkre vonatkozóan is. Ezután Molnár József ismertette a Szent Korona elméletét és az okot, hogy mért tartják ezt a magyar ereklyét amerikai őrizetben Fort Knox-ban. Befejezésül annak a reménynek adott kifejezést, hogy a magyar nép egy szebb és jobb jövőt fog megérni. A közel 150 főnyi hallgatóság teljes csendben és feszült figyelemmel kisérte a szónok minden szavát. Őszinte tapsokkal és személyesen kifejezett gratulációkkal köszönte meg Molnár Józsefnek értékes előadását. Muzsikaszóra figyeltek fel a nagy teremben. A közkedvelt Eisenschenk Kálmán és nívós zenekara szebbnélszebb magyar nótákat játszott most is, mint évek óta minden ünnepélyen. Egy szólóénekes felejthetetlenül szép magyar népdalokat adott elő, belecsendült olykor-olykor öregek, fiatalok együttérző hangja. Figyelem, figyelem, — mi ez? Mint a tűz, valahonnan, ki tudja honnan, előperdült egy fiatal táncospár és pattogó táncot jár. — Kik ezek? — kérdezi Irma néni izgatottan a szomszédját. — És mit táncolnak, talán csürdüngölöst? — találgatja az idős hölgy. — Vajon Magyarország melyik tájáról jöttek, igazán szeretném tudni, — Irma néni kérdően néz a mellette ülő Lídiára. éjszakára. A szökött katonák és a többi bujkálok elláttak tanácsokkal és mi is elláttuk tanácsokkal őket, aztán jószerencsét kivántunk egymásnak és tovább mentünk. Voltak olyanok is, akik bandába verődve éltek, mint a haramiák, fegyvereik voltak és hívtak, hogy álljunk be közéjük s gyilkoljuk tovább az oroszokat, de mi megmondtuk nekik, hogy haza igyekszünk s hogy a mi hazánk Erdélyben van. Erre tovább engedtek és azt mondták: siessünk. Mert ez így nem maradhat, az igazságnak vissza kell térnie és a szabadságért talán még harcolni kell hamarosan megint. S hogy legyünk ott idejében, ahova tartozunk. Siettünk mi amúgy is. Július elején Mármarosban jártunk már. Aztán elértük a radnai gerincet s éreztük, hogy otthoni levegő száll föl a völgyekből. A radnai gerincnél azt mondta a zászlós úr: “itt most elválunk. Az én utam eltér Kolozsvárnak. Köszönöm, amit értem tettél, talán egyszer még meghálálhatom”. Néhány percig gondolkoztam, aztán ezt feleltem: “Elkísérem zászlós urat. Ráérek hazamenni későbben is, engem amúgy sem vár senki, csak egy fűrész, egy balta, meg egy kaliba, amelyik ezóta már összedőlt bizonyosan.” S igy együtt tértünk a Ciblesen át Kolozsvár felé. Nem tudom, miért tettem ezt. Talán azért, mert valóban nem volt senkim, aki várt volna reám s a zászlós ur valahogyan már hozzám tartozott. Összeszoktam vele, mint ahogy összeszokik egy bot s egy kalap, akiket közös gazda hord hosszú ideig. Egv gazda hordott bennünket is: a háború. Nehány napig a Szamos völgye fölött haladtunk erdőről erdőre. Aztán Apahida és Kolozsvár között elértük a zászlós úr tanyáját. Éjszaka volt, holdvilágos éjszaka. A folyó mentén haladtunk, hogy kikerüljük a falut és a fűzfák árnyékai kisértetiesen nyutak át a vízen. A tépett árnyékok között csillogva rázta a víz a porrá törött holdat. Sápadt párák hevertek a széles völgyön, békák szóltak álmos szóval valahol és a dombok felől hallani lehetett a tücsköket. Érett gabonaszag úszott a langyos éjszakában és ahogy ott mentünk a víz partján, olyan békés volt kereken az egész világ, mintha nem is lett volna soha háború, csupán vadászatból térnénk haza, ahol kissé elaludtuk a délutánt s különöseket álmodtunk közben. Lassan mentünk, mint aki otthon van már. A zászlós úr elől, én mögötte. Meleg levegő ült a parti szedreseken. A víz hangját alig lehetett hallani, csak néha loccsant egy-egy hullám a gyökerek alatt. A zászlós úr egy helyen meg is állott. “Nézd a vizet” mondotta “még soha sem láttam igy . . . mintha dideregne, nem?” Igen, a zászlós úr jól 85
