The Eighth Tribe, 1977 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1977-10-01 / 10. szám
October, 1977 THE EIGHTH TRIBE Page 19 — Ez a Bayzan házaspár — világosítja fel Irma nénit a szép, kun származású fiatal asszony, aki minden magyar ünnepen ott van, segít, ahol lehet és mindent tud. — De el ne ájuljon a néni, ha elárulom — folytatja Lidia, — hogy ezek amerikaiak, soha nem jártak Magyarországon, nem is tudnak magyarul. — — De már ne vicceljen velem, fiatalasszony — méltatlankodik Irma néni — ki hiszi azt el, ez tisztára lehetetlen. — Pedig úgy van, ahogy mondtam — erősíti állítását Lilia. — Hogy lehet az? — hitetlenkedik tovább az öreg néni. — Hát az úgy lehet, — magyarázza a különös esetet Lidia, — hogy a Bayzan házaspárnak “hobby”-ja, hogy hogy nem, de igy van: a magyar népi táncok. Erre specializálták magukat, külön magyar tánctanáruk van. Nézze csak milyen élvezettel járják egyre-másra a szép eredeti magyar népi táncokat. — Nézi, nézi a táncolókat Irma néni, hallja vidám kurjantásukat, a szeme elhomályosul, talán régi emlékek ébrednek benne. Ő és honfitársai nem győzik tapssal jutalmazni ezt a kedves, színes, eleven ritmikus mozgásoktól átfűtött jelenetet. Nyerni is lehet itt sok szép tárgyat. A sorshúzás számára Belováry Júlia készített egy gyönyörű szép nagy magyar babát. Havasi Manci, Miskolczi Zsuzsa, Balázsi Erzike és vendége, Sárika is adományoztak szemnek tetsző hasznos dolgokat. Az érdekes műsor Rév. Kun zárószavaival ért véget. A tiszteletes úr mélyen szántó fejtegetése valóban úgy hatott, mintha üzenet lett volna Szent Istvántól. — A különbözőségek ellenére — mondotta Rév. Kun — egyesít bennünket Krisztus tanítása, az igazi keresztény erények gyakorlása. A keresztény szellemtől áthatott együvé-tartozásunk tudata és érzése olyan összmüködést eredményezhet és olyan erőt jelenthet, amely képes megsemmisíteni a sátán uralmát ezen a földön. — Késő délután volt már, de a többség még ott maradt a Club-ban. Énekeltek, csevegtek, táncoltak, hallgatták az Eisenschenk zenekar szívet-lelket üdítő muzsikáját. A fiatalok is képviselve voltak. S itt boldogan említjük, hogy az új generáció is, fiúk, lányok, mindmind szépen, helyesen és folyékonyan beszélnek magyarul. Csak nem veszünk el mi magyarok, az idegenben sem! Hazamenet mindenki érezhette, hogy bár kicsi város ez a Plant City, mégis nagyon szép, változatos, értékes műsorral méltón emlékezett meg a nagy honalapítóról, a magyarok első királyáról és első szentjéről, Szent Istvánról. Temesváry Anna Magyar művész sikere Kaliforniában Bánátfi János, a m. kir. operaház volt díszlettervezője Santa Clara városban, Észak Kaliforniában kerámiai műhelyt rendezett be és kizárólag magyar művekkel dolgozik. Most Ft. Ábrahám Dezső püspök ittléte alkalmával nagy összegben vásárolt a magyar múzeum számára az igen díszes magyar munkákból. Bánátfi János művész minden magyar rendezésre kerámiai ajándékokat ajándékoz és így Stephaneum szüreti báljára több igen értékes munkát ajándékozott. Dózsa szobra Washington, D.C.-ben a református biztosító egyesület székházában van kiállítva. • • • A Stephaneum szüreti bálja a múlt szombaton igen nagy sikerrel zajlott le San Franciscóban, az új és modern székházban. A Budapest zenekar kitűnően játszott. K.T. latta, a víz didergett ott lent a part alatt. A levegő langyos volt és joszagú s a víz didergett mégis. Mint akinek láza van s rázza a hideg. Úgy rázta a hold fényét a víz, szinte azt mondhatnám: lúdbőrös volt a viz valahogyan, mint aki félelmet tud és szörnyűséges titkot és nem mer szólani róla. Elhúztunk a falu alatt. Sötét volt már a falu, nem égett lámpa sehol. Később elhagytuk a vizet és átvágtunk egy réten. Majd egy kukoricás mentén föl egy domboldalra. “Ez már az én földem” mondotta a zászlós úr, amikor a kukoricáshoz értünk és a hangja is olyan volt, mint aki hazatért és boldog. Aztán fönt a dombon föltünk a tanya. Szembe kerültünk a holddal. Az épületek feketék voltak alatta és olyanok voltak, mint az árnyék épületek, melyekben régholtak emléke lakik, holdtöltés babonás éjszakákon. Felértünk a szilváskertbe és ahogy a holdfény megvilágította a gyümölcsfákat, olyanok voltak valamiképpen, mint a gazdátlan gyümölcsfák. És én akkor már tudtam, hogy az épületek ott fönt üresek mind és elszorult a torkom és valami fájni kezdett bennem, mert éreztem, hogy a zászlós úr ott előttem nem tudja még. Valami nagy csűrnek a sarkát értük el először és úgy fordultunk be az udvarba. A zászlós úr lihegett előttem és a lihegésében izgalom szorongott. Az első, amin a szeme megakadt, a csűr nagy deszkakapuja volt. A kapu nyitva állt, félszámya eldőlve és szétvert deszkák hevertek szerteszét. A zászlós úr megtorpant és rámeredt az eldőlt csürkapura. A hold bevilágított a csűrbe is és kopott, sápadt falakat láttunk csak és semmi mást. A csűr üres volt, mint a halott ember szája. Egy pillanatig döbbenve állt a zászlós úr és a lihegését is visszafojtotta. Aztán szó nélkül megindult a ház felé. Mentem utána, de a lábaim nehezek voltak nagyon. Istállók mellett haladtunk el és valamennyi ajtó nyitva állt és valamennyi ajtószárny hiányzott és hiányoztak az ablakok is és az istállóknak hideg trágyaszaguk volt, halott, hideg szaguk. A zászlós úr egyre lassabban ment és mire az istállók közül kiértünk a ház elé, már úgy járt, mint aki halottas házhoz érkezik. És a lihegés is egyre halkabb lett, végül már nem is lehetett hallani. Aztán már csak álltunk a tornác alatt és csönd volt. Mélységes csönd. Halott csönd. A hold rásütött a széles, földszintes épületre és megcsillantotta a falak tövében a törött üvegcserepeket. Bútordarabok, lécek, hasadt deszkák, papiroscafatok hevertek szerteszét. Feketén tátogott az ajtó és az ablakok üres szemgödrei túl rajtunk a semmibe néztek. folytatjuk — 85
