The Eighth Tribe, 1977 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1977-10-01 / 10. szám
October, 1977 THE EIGHTH TRIBE Page 17 és többféle friss salátával. A remekbe készült sütemények kielégíthették a legkényesebb gasztronómiai igényeket is. Vajon kik voltak a kitűnő falatok elkészítői? A három rendező hölgyön kívül Balázsi Erzsébet és az ő budapesti vendége Sárika, Major Józsefné. Nem megható ez? A rövid látogató időből félnapot munkával tölteni mások élvezetére? ! És hol van Ágoston Margit? Hiába keressük. Pedig ő mindig ott van, ahol ügyes, dolgos kezekre van szükség. Mind a két Magyar Kiállítás idején az ő hosszú napokon át reggeltől késő estig a konyhán végzett áldozatos munkája és a sütéhez-főzéshez való hozzáértése nélkülözhetetlen segítséget jelentett. Margit mindig kész volt dolgozni a magyar közösségért és tette ezt egyszerűen, magától értetően, kedvesen, pedig már több mint 30 éve, hogy mint gyermek elhagyta az óhazát. Igen, hol van Margit? — kérdezték. — Pennsylvániában — válaszolt egy bennfentes. Rév. Kun Gyula, a St. Petersburg-i Magyar Keresztyén Egyház vezető lelkésze ebéd előtt áldást kérő fohászt küldött az Egek Urához és az étkezés után hálaadó imát mondott. Az ünnepély a vendégek köszöntésével és az amerikai valamint a magyar himnusz eléneklésével vette kezdetét. A város római katolikus plébánosa nyitotta meg a műsort. Beszélt Szent István tiszta erkölcsű családi életéről és kiemelte azt a rendkívüli tényt, hogy ugyanazon családból az apát és a fiát egyszerre avatta szentté az Egyház. Father Krony amerikai, nem tud magyarul, de úgy látszik, hogy nemcsak a Bibliát és a Szentek Életét ismeri jól, hanem a magyar történelmet is. Híven ecsetelte, hogy István királynak milyen kemény harcot kellett vívnia a folytonfolyvást a pogány hitre visszatérni akaró magyarok ellen. Erős keze, türelme és hite az ügy igaz voltában végül is győzedelmeskedett. A beszéd után a közönség mély áhítattal énekelte az örökszép magyar egyházi énekeket: “Oh, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, hol vagy István király ... és Boldogasszony Anyánk, régi nagy patronánk ...”, a szavak az ajkon csendültek el, de a szívből jöttek. Majd Györffy Ede, a Club alelnöke felkérte Molnár József mérnököt, hogy tartsa meg ünnepnapi szónoklatát. Molnár József a mikrofon elé lépett, de nem tudta elkezdeni beszédét. Váratlanul kitört ugyanis egy hosszantartó lelkes taps, amely meglepte őt. Körülnézett és amikor bizonyossá vált előtte, hogy őt illeti ez a megtiszteltetés, elmosolyodott és egyéniségének közvetlen melegségével köszönte meg ezt a jóleső gesztust. Itt ezen a környéken mindenki ismeri őt. Nem azért mert a Club egyik vezetőségi tagja, de mert tudják róla, hogy az itteni magyar kul-WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény (folyt at át) Még napvilágnál megfigyeltem, hogy az őrséget miként állították föl körénk. Sűrűn megtűzdelték az erdőszélet őrszemekkel. De később, mikor a zivatar kitört, itt-ott megritkultak az őrök. A villámok fényénél megfigyeltem jól a helyeket. Később a villámlás megszűnt és már csak az eső esett. Jó sötét volt s az eső hangja elnyelt minden neszt. Megböktem a zászlós urat. “Gyerünk” súgtam oda neki “most lehet”. “Ha lelőnek, annál jobb” felelte. Aztán csúsztunk. Én elől, a zászlós úr mögöttem. Baj nélkül értük el az erdőt. Már a szélső fák alatt voltunk és éppen fölegyenesedtem, amikor közvetlenül előttem az egyik fatörzs mellett valami megmozdult. Egy őr volt. Alig két lépésnyire lehetett. Láttam villogni a szemét a sötétben és orromban érezte.m az ázott egyenruha-szagot. Mindjárt kiáltani fog — futott keresztül rajtam a gondolat — talán reám lő, “Fusson” súgtam hátra a zászlós úrnak és léptem egyet az orosz felé, hogy rávethessem magamat, mielőtt a puskáját fölemeli. De nem a puskáját emelte föl, hanem kinyújtotta felém a kezét és a sötétben is láttam, hogy valami van a kezében. Pisztolyra gondoltam és egy önkénytelen mozdulattal odakaptam. Valami domborút markolt meg a kezem. Az orosz visszahúzta az övét és az a domború valami a kezemben maradt. Megtapogattam. Kenyér volt. Egv pillanatig megkövültén álltam ott. “Davaj, davaj” mordult rám türelmetlenül és hozzá tette, hogy megérthessem “mars fenébe!” “Isten áldjon meg” feleltem nehéz nyelvvel és szerettem volna még mondani valamit, valami szépet, valamit, amit megérthetne, de az orosz türelmetlenül elkapta a vállamat és belökött az erdőbe. A zászlós úrba belerúgott. “Domoj ! Domoj !” morogta “Haza !” és halkan fölkacagott, mint aki egy jó tréfának örvend. Szerettem volna visszafordulni és megszorítani a kezét annak a derék orosz embernek. A szemébe nézni és megmondani neki, hogy ha mind olyanok lennének az emberek, mint ő, akkor szebb lehetne ez a föld és kellemesebb az emberi élet. De aztán eszembe jutott, hogy nem értene meg. Esetleg azt hinné, hogy meg akarom ölni, vagy mit tudom én. Mert bár ideadta a kenyerét és szökni hagyott, de azért a szavamat nem értette volna meg mégsem és minden baj ebből származik közöttünk ezen a földön, hogy nem értjük meg egymás szavát. Hetekig gyalogoltunk. Hetekig, mindig csak erdőkön és hegyeken át. Először keletnek, aztán délkeletnek, végül délnek. Aszerint, ahogy a hegyek kanyarodtak, a hegyek, melyekről tudtam, hogy összeérnek az én hegyeimmel és kézen fogják egymást, mint a jó testvérek Pásztorokkal, szénégetőkkel, szökött katonákkal és bujkálókkal találkoztunk csak. A pásztorok és a szénégetők ennünk adtak és megtűrtek födeleik alatt 84
