The Eighth Tribe, 1976 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1976-04-01 / 4. szám
Page 14 THE EIGHTH TRIBE April, 1976 számszerűen. Ezekre utalásokat találunk, de hol vannak a bizonyító dokumentumok? Ami fennmaradt, az csak egy kis töredéke ennek a hatalmas szervezeti, politikai és társadalmi életnek. Mi dolgozunk, alkotunk, kis csoportokban szervezkedünk és rendithetetlenül felégetünk magunk mögött mindent, de úgy, hogy még nyoma sem marad munkánknak. Itt pár példát kell elmondanom, amely jellemzően illusztrálja a helyzetet. Minnesotában már 1892-ben működött egy magyar szervezet, a “St. Paul-i Baross Gábor Egylet,” amely 1970-ben szűnt meg. Feloszlása után levéltári anyaga szétszóródott a tagok között. Tavaly sikerült egy részét bevinnem az Immigration History Research Center könyvtárába, igy tudjuk bizonyítani, hogy magyar közösség már az 1890-es években működött Minnesotában. Az amerikaiak minderről semmit sem tudtak, sőt azt hangoztatták, hogy ez a területe az Egyesült Államoknak kimondottan csak skandináv hatás alatt áll. Tehát feltérképeztünk egy magyar szórványt a sok közül. Nyári körútamon Wharton, N. J.-ben felfedeztem egy Kossuth Hall-t és egy Kossuth utcát. Telefonhívásomra amerikai válaszolt és közölte velem, hogy már csak a szervezet neve magyar, a tagok amerikaiak. Tovább kutatva Tóth bácsi elmesélte telefonon, hogy hosszú évtizedekig működött a Kossuth Hall, de miután a tagság kihalt, megszűnt. Levéltári anyaga nyomtalanul eltűnt. Pár év múlva senki sem fog erről a csoportról tudni. így veszítjük el amerikai magyar örökségünket és hagyományainkat. Az Amerikai Magyar Diákszövetség amely 1956-ban alakult és valószínű 1966-ban szűnt meg, (a meglévő adatok alapján) anyaga, hosszas bolyongás után ma már szinten az IHRC levéltárában van. Bodnár Gábor, Báchkai Béla, Füzér Julian és még több magyar segítségével sikerült megmenteni a teljes elkallódástól. Ebben az a félelmetes, hogy csak az isteni gondviselés mentette meg ezt az anyagot, miután egy elhagyott sötét lépcsőház sarkából és dobozok halmazából kellett kiválogatnunk. WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény {folytatás) Egy nap. Hát ennyi egy nap. Egy ilyen nap, amit a katona kap, hogy elbúcsúzzék a saját életétől. Másnap aztán marhavagónokba raktak. A marhavagónokat zöld fenyőágak díszítették és nekünk énekelni kellett, hogy lássa az a nemkatona világ, miféle fene nagy hősök vagyunk mi. Odaadtuk az életünket a hazának és úgy nótázunk hozzá, mintha csak képviselő-választásról, vagy disznótorról lenne szó. Öt napig hurcolt magával a vonat és a hatodikon megállt velünk egy színtelen és lapos ukrán állomáson, ahol szomorúan és árván hatottak a vagonjainkat diszitő fenyőgalyak. Távolról néhánv szomorú ember nézett felénk. Rongyosak voltak és idegenek, de azért valahogy olyanok voltak mégis, mint amilyenek mi lehettünk otthon, amikor féltünk valamitől és ez furcsa volt sokaknak közüliünk, mert hiszen azt mondták, hogy azok már ukránok s a mi ellenségeink. De volt a zászlóaljnál egy öreg s zemüveges hadapród ur és az azt mondta, hogy ezek az ukránok tulajdonképpen egyfajta velünk és ezt már könnyebben el lehetett hinni. Ez történt a hatodik napon. A hetediken hozzám jött egy ukrán asszony és kenyeret kért. Nem értettem meg a szavait, de azért mégis csak egyfajta lehettünk, mert megértettem a szemét, amelyikben az éhség kiáltozott és odaadtam neki a kenyeremet, amit két napra kaptam. Idősebb asszony volt, sovány és rongyos. Megijedt valósággal, amikor az egész kenyeret neki adtam és mutatta, hogy nem tudja megfizetni, mert semmije sincs, csak a sovány teste. Valaki a szakaszomból trágár megjegyzést tett és röhögött azon a bizonyos kaszárnya-hangon. Én csak ránéztem, de azt hiszem, lehetett valami az arcomon, mert az ember elsápadt és elkotródott. Később az asszony elhozta az öt gyerekét, hogy megköszönjék a kenyeret. Kicsik voltak, soványak és betegek. És ajándékot is hoztak a kenyérért: egy kicsi-kis faragott szentképet. Ez történt a hetedik napon. A nyolcadik napon meghallottuk az ágyukat és elindultunk gyalogosan, szembe az ágyuszóval. Hajnalban indítottak el, még köd volt a szürke síkságon. Az út szélén fák állottak a ködben és néha házak és néha emberek. Az ég sötét volt és csillagtalan, mint nyolc nappal abelőtt, amikor elhagytam a Belcsujt. Mentünk. És az ágyuszó közeledett. Délre megpihentünk, aztán tovább mentünk. Estére egy faluba értünk, amelyik már nem volt többé falu. Leégett házak voltak csak és nehány halott ember. Nehány halott ember: rongyosak, soványak, idegenek és nem katonák. Véresek voltak és nagyon halottak. Lyuk volt a fejükön és testük többi részén és ezekre a lyukakra rátapadt 48
