The Eighth Tribe, 1976 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1976-04-01 / 4. szám
April, 1976 THE EIGHTH TRIBE Page 15 Természetesen, egyetlen szervezetet sem kötelezhetünk levéltáruk beszolgáltatására. De kéréssel fordulhatunk hozzájuk, hogy gondoskodjanak valamilyen formában anyaguk megőrzéséről. Ezzel az egyetemes magyarságnak tesznek felmérhetetlen szolgálatot. Könyvtárak ma már örömmel vesznek át levéltárakat megőrzésre. íróinkat, költőinket pedig egyenesen arra szólítom fel, hogy készítsék el kiadványaik listáját, pontos címleírással és azt minden könyvük végén közöljék. Ezeknek a listáknak, bibliográfiáknak a jelentősége felmérhetetlen az emigrációs dokumentáció területén. Ezenkívül kiadványaikból áldozzanak fel pár példányt és küldjék be kulcspozícióban működő könyvtáraknak, (6) amelyek azokat katalogizálják. Ezen keresztül munkájuk bekerül a National Union Catalogba, amely az egész világra szóló reference munka. Ez a kérelem főleg a magyarul írott, alacsony példányszámban megjelent és magyar közönségnek szánt munkákra vonatkozik. Ezen a ponton már dokumentálásról beszélünk, amelynek számtalan módját ismerjük és már több esetben megtárgyaltuk gyűléseinken. De ismételten ki kell hangsúlyozni, hogy a magyar tárgyú bibliográfiák készítése, valamint a magánkönyvtárak, levéltárak felkutatása, nyilvántartása és azok népszerűsitése rendkívüli fontossággal bírnak a magyarságszolgálat területén. Ugyanígy, a magyar tárgyú doktor és mesterfokú értekezések szorgalmazása és támogatása is elsőrendű feladatunk kell, hogy legyen. Ezeken az értekezéseken keresztül egy állandó jellegű dokumentáció és forrásanyag gyűjteményt hozunk létre az amerikai és kanadai egyetemek keretein belül. Itt példának meg kell említenem Kovács Honának az évben a Kent State University-n írott “The Hungarians in the United States: An Annotated Bibliography” című Master’s Research Paper-jét, amelyben több mint nyolc cikket anotált a Krónikából. Nekünk, könyvtárosoknak arra kell törekednünk, hogy közéleti embereink és minden magyar figyelmét felhívjuk a MEGŐRZÉS és DOKUMENTÁLÁS rendkívüli fontosságára a magyarság szempontjából. Oda kell hatnunk, hogy felismerjék, magukévá tegyék és támogassák ezt, a véleményem szerint, hagyományainkat, emigrációs múltunkat, jelenlegi teljesítményeinket védő akciót. JEGYZETEK (1) Hoffman, Géza. Csonka munkásosztály az amerikai Magyarság. Budapest, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, 1911. (2) Kende, Géza. Magyarok Amerikában. Az amerikai magyarság története 1583-1926. Cleveland, Szabadság, 1927. 2 kötet. (3) Fishman, Joshua A. Hungarian Language Maintenance in the United States. Bloomington, Indiana University, 1966. 58 p. (4) Széplaki, Joseph. Hungarians in America, 1583-1974. A Chronology and Factbook. (Ethnic chronology series No. 18) Dobbs Ferry, N. Y., Oceana Publications, 1975. 152 p. feketén a vér. “Nécsak, az embervér nem piros, hanem fekete” mondotta valaki mögöttem a sorban. Ez történt a ynolcadik napon. A kilencediken bevittek egy erdőbe, ahol ágyuk szóltak és messziről géppuskákat lehetett hallani és azt mondták: itt az ellenség. De csak fákat láttunk és felhőket a fák fölött. A tizedik napon gödröket ástunk, a tizenegyediken odébb mentünk és újra gödröket ástunk, a tizenkettediken nem kaptunk enni és az ágyuk a fejünk fölött lőttek át s az erdő búgott és recsegett, sistergett és zakatolt körülöttünk s végül a tizenharmadik napon összekerültünk az ellenséggel. Ellenség. Bevallom, sokat gondolkoztam akkoriban ezen a szón és körülöttem mások is sokat gondolkoztak rajta. Mások, akik éppen olyan egyszerű emberek voltak, mint én s az életet szintén nem könyvből tanulták. Ha időnk volt s összedughattuk páran a fejünket, beszélgettünk is arról, amit ilyenkor gondoltunk. Azt mondtuk: az ellenség egy ember, akit nem ismerünk s aki nem ismer bennünket, de aki mégis ellenség, mert egy olyan egyenruhát visel, amelyik egyenruhának a gazdája a mi pusztulásunkat akarja. Mihelyt megpillantjuk majd egymást, nyomban egymás életére törünk és ez furcsa lesz, gondoltuk. Furcsa lesz, valakinek az életére törni akiről azt se tudjuk, hogy él ezen a földön. Sokan közüliünk azt mondották, hogy hülyeség az egész és legokosabb lenne, ha a tiszt urak összegyűlnének a két font közé és megverekednének egymással és ezzel vége lenne a háborúnak. Mert úgyis csak az uraknak lesz hasznuk abból, ha megnyerjük a háborút, mondották ezek. Ezzel szemben voltak, akik a mellükre vertek és azt mondták: de a kutyafáját, megmutatjuk a bitang ellenségnek, hogy nem lehet büntetlenül bántani a magyart! Keresztül gázolunk rajtok ha addig élünk is, mert őseink is hősök és vitézek voltak s mi sem maradhatunk mögöttük ! Ez beszéd volt s jól esett hallgatni, mert az embernek melege lett tőle. De azért rendszerint maga, aki mondotta, éppen olyan bizonytalankodó volt alapjában véve, mint mi magunk. Amiket mondott, azok betanult mondatok voltak, ismertük és tiszteltük őket versekből és szónoklatokból, amiket ünnepélyeken hallottunk a templom előtt. De éppen ezéi’t, mivel ennyire ismertük és tiszteltük őket, volt valami mellékcsengésük is, mint a papi beszédeknek, vagy a főszolgabíró szónoklatainak. A templomhoz, vagy a gyűlésteremhez tartoztak és ott kint, az idegen és barátságtalan erdőben, ágyuk és géppuskák felfordulásában, nem sok értelmük volt. folytatjuk — 49
