The Eighth Tribe, 1976 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1976-09-01 / 9. szám
September, 1976 THE EIGHTH TRIBE Page 13 GYERMEKMESE — SZÜLŐKNEK Szégyen-fióka A többiek már régen repdestek az öregek óvatos szeme előtt, de ő csak ült a fészekben és fátyolos, apró szemeiből utánarepdesett a csöpp madárlelke testvérei vidám szárnycsattogásának. <5 is akart, ő is szeretett volna. De félt. Szédítette az űr, ha kipislantott néha a fészek peremén. Az anyja talán kevesebb bogarat is hozott az ő számára, mint a többieknek, de ez nem fájt neki, mert éles fecskeösztöne értelmessé tette a veleszületett gyávaságát és így tudta, hogy ő kevesebbet ér, mint a többiek. Amikor az anyja be-bedugta mindig teli, gondos csőrét közéjük, ő ott dib-lábolt amazok háta megett. Hátra verte őt a fejébe tóduló csöppnyi vére, a betegek szemérme az Egészség előtt. Azután, hogy lassan megnőttek a testvérek szárnyai, messzebb utakra is és hosszabb időre hagyogatták el a fészket egymásután, az öregek szeretete fokozatosan bosszúsággá, majd megvetéssé változott. Nyűg volt nekik. Megzavarta az életüket. Ők csak az egészségre rendezkedtek be. Hibás élete támadás volt tisztességes fecskeéletük ellen. Szégyelték őt. De anyja azért továbbra is táplálta őt. Mikor aztán először telt meg nyirokkal a szeptemberi hajnal utolsó próbát tettek vele az öregek. Közrefogták. Ő az anyja első, babusgató, meleg pihéit érezte csak és öröm dobogtatta apró fecskeszívét. Nagy boldogságának mámorában velük szállott. És mikor már ütemesen csapdosták a levegőt vézna szárnyai, azok hirtelen kettéváltak, ahogyan azt előre kitervelték okosan és ő magára maradt a roppant térben. Egyedül. Nem bírta el. A végtelen ég szürkés kékje átrepülhetetlen mélységet tükrözött szemeinek táncoló sugarába és a szörnyű tér szétbontotta parányi lelke világát. A szétömlő, határtalan fények megvakították és megszédítette a vadul rohanó, éles levegő. A fészek meleg, biztos ölébe vágyott hirtelen és lezuhant összehorpadt szárnyakkal a mélybe. Puha fűre esett. Kábultan feküdt ott és reménytelenül. Kis madárszíve rémülten dobogott. Az öregek még ott kerengtek egy darabig a magasban. Még hallotta is a csipogásukat. Még biztonságot és életet remélt vergődésében. Aztán hirtelen csend lett és a reggellel együtt ébredő szél bontogatni kezdte a pilléket túlerőltetett szárnyain. Ott hagyták. Minden bizonnyal halottnak hitték. Mintahogy céltalan költés volt a szemükben eddig is. Tévedés. Elhibázott. Most már mindegy — valószínűleg ezt állapíthatták meg róla csipogva és mentek azok után, akik értelmet adtak az idei szerelmüknek ... Később gyerekek jöttek arra, felszedték és melengették tenyerükben, mert azt hitték, hogy fázik. Meg akarták menteni az életnek. Gyermekjóságuk szembeszállt a természettel érte. Otthon kínálták morzsákkal a meleg szobában, de ő csak napok múlva csipegetett. Az életösztön próbált győzni benne a szomorúságán. Az emberek előtt ismeretlen madárlelkével a többiekkel repdesett odakünn és csak kis, gyámoltalan testével mímelte itt az életet. Hangja sem volt, csak a vágy élt benne a megemészteni nem tudott szabadság után. Hetek teltek el és egy este — már akkor erősen őszbe hajlott az idő — a néhány percre megnyitott ablakon át megszökött a neki reménytelen Jóságtól. Roppant elhatározással szállt a ragyogó csillagok alá, de tétova erőlködéssel hamar leereszkedett egy kerítés lándzsázó léceire és fáradtan tekintgető szemeivel felfedezte ekkor a ház tornácának sötét árnyát, ahol a fészket rakták szülei még ragyogó napsugárban az ő és testvérei születő életének. Nagy-nagy elhatározással, erőlködve többszöri kísérlet után visszatalát az elhagyott fészekbe. Elaludt. Álmában újra csöpp, csipogó fióka volt. Újra érezte az anyja testének melegét, s mikor a reggel jeges párája mégegyszer életbe hívta őt, talán az éjjel visszaálmodott boldogság kínjának rohama dobta ki a fészkéből egy újabb suta kísérlet után az udvar korafagy lepte göröngyeire... ... Hogy végre felszabadultan, testetlen röpülhessen a többiek után akik — ha beéri őket — bizonyára gügyögő csicsergéssel fognak örülni az érkező Árnynak, aki íme mégis megbirkózott a térrel... Pásztor Andor ☆ ☆ — Jóska, te káromkodni tanítod a papagájt? — Szó sincs róla. Épp azt ma gyarázom, mit nem illik mondania. ...
