The Eighth Tribe, 1976 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1976-08-01 / 8. szám
Page 14 THE EIGHTH TRIBE August, 1976 Karinthy Ferenc KUTYABŐR A kaposvári vendéglőben hoszszan, töprengve méreget egy öreg pincér, majd oda is lép az aszta lomhoz. — Bocsánatot kérek... Tessék mondani, nem K. úr? — Hol találkoztunk? — Még sehol, de annyira tetszik hasonlítani a kedves édesapjához.. — Ismerte? — Ó, hogyne, gyakran szolgáltam ki Pesten. — Hadik? Japán? New York? Bucsinszky ? — Nem kérem, a Vörösmarty téren volt egy kis kávéház, a Parisette. Mindig délelőtt járt oda a szerkesztő úr, ott dolgozott a sarokasztalnál. — Mit szokott fogyasztani? — Öt-hat kávét is megivott, aztán ringlit, sóskiflit, imbiszeket, a hideg karajt is nagyon szerette, ecetes paprikával ... Mikor meghalt, bizony meg is sirattam szegényt, pedig egy tízessel adósom is maradt, nem azért mondom... — Lehet esetleg törleszteni? — Ó, hová tetszik gondolni! Az a tízes, az nekem emlék, az már irodalomtörténet... Szerte az országban, számos vendéglőben, kávéházban vannak még ilyen öreg pincérek, ki-ki a maga ötösével, tízesével, húszasával. Többnyire megszólítanak, de még egy se fogadta el a családi adósság rendezését: ez az ő erkölcsi tőkéjük. Nekem meg a honosságom, ez a sok tartozás, ez az én kutyabőröm. WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény (folytatás) Lövöldözve jöttek fölfele az oroszok. A fejem zúgott és hideg veríték lepte el a hátamat, mert a halálra gondoltam. Rettenetesen egyedül voltam. Két bajtársam nyitott szájjal és görcsbe merevedve feküdt a gödörben és a szemük félelmetes egykedvűséggel nézett el mellettem a semmibe. A semmibe. A semminek az árnyéka borult fölém, súlyosan és sötéten, ahogy ott álltam, behúzott nyakkal és markoltam a puska csövet. Aztán megláttam egy embert abban a földszinű egyenruhában, ahogy kimászott a gerincre és vadul nézett maga köré. Puskáját a hóna alá szorította és életet keresett, amit el lehetett volna még pusztítani. Lehuzódtam a gödörbe és vártam. Az ember egyenesen felém jött. Láthattam tisztán az arcát: sárga volt és tele apró ráncokkal. Gyér sörték meredeztek az állán, a szemei keskenyek voltak, ferdék és gonoszak. Arra gondoltam: ha ez az ember életben marad, egyenesen a Belcsujba megy és megöli Anikót és kicsi Andrist. És hogyan öli meg őket... hogyan . .. ! Valami kétségbeesett düh fogott el ettől a gondolattól. Hogy én itt kell meghaljak és ez az ember elmehet Anikóhoz és azt tehet vele, amit akar, mert én nem leszek ott, hogy védelmére keljek. Valami vak düh fogott el. Csak arra emlékszem, hogy felordítottam, kiugrottam a gödörből és mielőtt az ember rám lőhetett volna, lesújtottam reá a puskámmal. Hallottam recsegni a koponyáját és az ember előre zuhant, a lábamhoz. Ordítozást hallottam. Emberek rohantak felém, oroszok. Fölkaptam a földről az elesett idegen puskát és lőni kezdtem reájok. Egy golyó föltépte a mellemen a zubbonyt és az inget és égő csikót hasított a bőrömön. Hirtelen Anikó jutott megint az eszembe, és az, hogy úgysem tudom valamennyit megölni. Megfordultam és futni kezdtem az erdő felé. Hallottam magam mögött az ordíbálást és a lövöldözést és golyók sívítottak körülöttem. De aztán elértem a fenyvest és belevetettem magamat a sűrűségbe. Nem néztem a lábom elé. Rohantam és csörtettem, mint egy megriasztott állat. Nem kerestem ösvényt, csapást, nyiladékot. Csak rohantam vakon, lefele. Valami szörnyűséges félelem ült a tarkómon és hajtott. Kergetett. Zuhantam, felkeltem, rohantam tovább. Lefele. Sziklákon és sűrűségeken kei’esztül. Lefele. Mindig csak lefele. Amerre éreztem, hogy messze alant, valahol a Marosnak kell folynia és túl azon van a Belcsuj és a Belcsujban egy ház és nekem el kell jutnom ahhoz a házhoz, minden áron. Már régen nem hallottam sem lövöldözést, sem kiabálást és még egyre futottam. Hasadt ketté a tüdőm, de a rémület ott dobolt a fülemben és űzött, sűrűségeken, szíklaoldalakon, patakmedreken lefele. Aztán 58
