The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-03-01 / 3. szám
March, 1975 THE EIGHTH TRIBE Page Twentyone valahol az égben végződtek volna. Uttalan sűrű erdő borította őket, mely tele volt titokzatos sziklákkal és sötét katlanokkal, málnásokkal és szedresekkel, forrásokkal és patakokkal, melyeknek a vize olyan tiszta volt, akár a napsütötte levegő és apám arról beszélt néha, hogy ott fent valahol még törpék és tündérek is élnek. Én voltam a legidősebb gyerek. Volt még egy öcsém, az két évvel volt fiatalabb nálam s egy húgom, aki három évvel volt fiatalabb öcsémnél. Többen aztán nem is lettünk, mert anyám egy évre rá meghalt kigyómarástól, fent az erdőn, ahol málnászi volt. S mi négyesben maradtunk apámmal. Még most is látom magam előtt, ahogy anyámat pokrócba téve lehozták azon a napon apám s egy ilvai szénégető. Nyár volt, egyike azoknak a szép nyári napoknak, amikor a levegő csillog a fenyők csúcsa fölött s az ég kékje olyan, mintha száraz aranyporral hintették volna tele az angyalok. Ültem öcsémmel a ház előtt és ügyeltem a négy bárányra. Julika sírt a bölcsőben s a patak fölött egy kövön vízirigó ült és furcsán billegetett. Aztán egyszerre csak Burkus, a kutyánk, furcsán fölvonyitott, orrát az ég felé tartva és akkor már láttuk apámat és az ilvai szénégetőt, ahogy fönt a tisztás végiben kijöttek az erdőből és cipeltek valamit. A tornácon letették és ráhajtották a pokróc végét. Aztán leültek egy padra. Apám mereven bámult maga elé, a másik ember pedig ült mellette kormosán és feketén és nem szólott semmit. Mi néztük őket és tudtuk, hogy valami nagy baj történt és nem mertünk kérdezni semmit. Aztán egy idő múlva a szénégető fölállt a pádról, elbúcsúzott apámtól és elment. Még emlékszem, ezt mondta apámnak: “Hát, Lőrinc ... ez volt Isten akaratja, na. Bele kell nyugodni”. Isten akarata: mennyit hallottam ezt később is az emberektől. Ha már nem tudtak egyebet mondani, azt mondták: ez volt Isten akarata. És mindég csak olyankor mondták, amikor valami rossz történt, valami nagyon nagy baj, amin nem lehetett segíteni. Isten akarata. Mintha az Isten mindég csak rosszat akart volna nekünk, embereknek. Vagy mintha mindég csak olyankor jutott volna az eszünkbe, hogy Isten is van, amikor baj szakadt reánk. Isten akarata. Valahányszor ezt hallottam, mindég apám jutott az eszembe, ahogy ott ült maga elé bámulva a pádon és csak bólintott a fejével némán. Aztán eltemettük anyámat. Én már tudtam akkor, hogy mi a halál, de öcsém folyton azt kérdezte, hogy miképpen mászik majd ki anyánk onnan a gödörből, ha annyi sok földet dobnak föléje. És nem akarta elhinni, hogy anyánk nem jön ki többet a föld alól, nem főz vacsorát, nem csókol meg, nem mosdat és nem veszekszik velünk. 3 A PIROS HARANGOK ... ladozó szárán egy kicsikét s úgy rémlett Marczinak, hogy csengbong valami a levegőben. Nosza utána... Ment, nem is gondolva semmi egyébre. Nem unta magát egy perczig sem, mert minden olyan érdekes volt, mulattató. A toldászos, tüskés kalászokba szépen elvegyítve kék bojtok nyíltak, éppen olyak, mint aminők a bíró uram makrapipájáról lógnak le. Lent a földön mindenféle apró bogarak jöttek-mentek, rögről le, rögre fel, aranyos-zöld nagy legyek röpködtek, szöcskék ugrándoztak. Igazán oly víg élet van ebben a sűrű erdőben. Útközben egy süldő nyúl ugrott fel. Jaj, Marczi összerezzent, megijedt, de aztán elnevette magát. Hiszen ez az én tavalyi nyálam! Azaz, hogy az volna, ha meg nem sütötték volna, de Marczi is evett belőle, hát még sem az lehet, de szakasztott olyan. A nyúl szaladt, szaladt, a búzák utána szaladtak. Marczinak úgy tetszett, hogy ezek már már búzák, amik a falu felől értek azóta ide, de az végre is mindegy volt neki, mert a piros harangot is elérte. Az is a kezében volt már, de az 6e csilingelt. Amint ezen a némaságon tűnődnék, hát uram fia, mi történik. Két kis fürjecske fut el mellette, sárgás, pihés, gyerekfürj ruhában. Huh, ezek a fészekből szöktek ki, bizonyosan anyjuk tilalma ellen. Még nem tudnak sokáig szaladni, apró kökényszemeiken még látszik a megriadás, a félelem. Ucczu Marczi, fogd el őket! Marcbi nem rest, fut egyre beljebb a fürjek után. De a kis gonoszok fürgébbek a Marczinál 8 csakhamar eltűnnek, elvesznek, az utolsó zaj is elhal utánuk. Csak a nagy csend marad, a mélységes, megdöbbentő csend. Nem hallik már a szekerek zörgése, nem ér ide emberi hang, csak az eget látja a kis Marczi maga fölött, amint nagy lomhán úsznak fönt a felhők.. . A támadó szél megborzongatja a búzaszárakat, mintha egy láthatatlan nagy fésűt húznának végig a föld haján. Távolról gyermeksírás elmosott hangját hozza. — Pszt. A kis Boriska fölébredt. Marczi megfordul, hogy a gyermekhez fusson. De tudja is már ő, merre kell megfordulni! Lihegve száguld egy darabon. Megáll. Hallgat. Már nem hallja a sírást. Aztán megint megy és egyre megy, lihegve, kimerültén, izzadó üstökkel. — folytatás a következő oldalon —
