The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-03-01 / 3. szám
Page Twentytwo THE EIGHTH TRIBE March, 1975 Apám egy szép kopjafát faragott a sírra, juharfából, ki is föstötte díszesre. Mi meg ültettünk a frissen ásott földbe mindenféle virágot, hogy legyen anyámnak kertje, szegénynek. De az esők lemosták a festéket a kopjafáról a hant mind kisebb lett s végül begyöpösödött, ahogy múlt az idő. Egyszer aztán láttuk, hogy egy kis nyírfa búvik elő belőle és azt mondtuk: anyánk nyírfává változott. Apánk kerítést csinált a kicsi nyírfa köré, hogy állat ne tehessen benne kárt s a nyírfa pár év alatt megnyúlt, magos lett, fehér törzse világított éjszakánként és ha szellő járt a lombja között, olyan volt majdnem, mintha anyánk szólt volna hozzánk. Mi gyermekek közben megjártuk sorra az iskolát, amelyik lent volt a faluban, órányira tőlünk és egy szelidarcu kisasszony uralkodott benne, aki nem értette a mi nyelvünket s akinek a beszédét meg mi nem értettük. Mikor első ízben kérdeztem meg apámat, hogy mit jelentsen ez, azt felelte: “Ez fiam a háború, amit elvesztettünk s ezért Erdélyt Romániának adták.” Különösen az a szó zavart meg, hogy “adták”. Úgy tudtam, hogy adni csak egy bicskát lehet, vagy egy cifra dobozt, vagy egy madárfiókát. Hogy országot is adni lehet, erdőkkel, hegyekkel, patakokkal és emberekkel együtt, ezt sehogyan sem tudtam elképzelni. Annyit mindenesetre hamar megtanultam, hogy ez a titokzatos kifejezés azt jelenti: valamiképpen gyöngébbek voltunk, mint a románok és azért a háború óta ők uralkodnak rajtunk. “Valahol messze van egy nagy város, amit Párásnak neveznek” mondotta apám “és ott csinálták ezt így”. És én sokszor gondoltam életem folyamán arra a nagy idegen városra, ahol sok-sok ismeretlen ember elhatározta, hogy nekem olyanok parancsoljanak, akik nem beszélnek a nyelvemen és mert nem értenek a nyelvemen, nem érezhetnek a szívemmel sem. És azt szerettem volna tudni, hogy vájjon miért haragudtak reám olyan nagyon, azok ott, abban a messze városban. Mert hogy rosszat akartak nekem ezzel, azt akkor éreztem meg igazán, amikor egy alkalommal megkérdeztem apámat, hogy miért nincs neki puskája és miért van puskája Tódornak, a szomszéd község erdőpásztorának. “Mert bennünket Romániának adtak”, magyarázta apám “ s Romániában csak a románok járhatnak fegyverrel.” Azon a napon született meg bennem a vágy, hogy puskám legyen. Valamikor az apám is vadász volt és ezekről az időkről szeretett mesélni. Télen, amikor hosszúak voltak az esték » az olajra is ügyelni kellett, ültünk hárman gyerekek a kályha ajtaja körül s apám pipára gyújtott a pádon és mesélt. 4 — folytatás A PIROS HARANGOK ... Néha úgy rémlik, mintha kiáltásokat hallana. Az apja hangja mintha zúgna valahonnan a háta mögül: — Hej Marczi! Hol vagy, Marczi? Próbál eligazodni a hang után — de ez a hang is megszűnik, csak a búzák suhognak szomorúan, rejtélyesen. És Marczi, a szegény Marczi csak megy, csak megy... Ah, de ez a szörnyű erdő sehogy se akar elmúlni, mindenütt vele megy lengő kalászaival, nefelejt skék bojtjaival. Ereje fogytán van már, az éhség is gyötri, lélekzete akadozik. Kis szíve megdobban, összefacsarodik és elkezd keservesen sírni. Reményteljes szívvel futott még egy darabot jobbra, azután még egy darabot balra, roskadazó lábacskákkal, de hasztalan, a hangyák megcsalták, más, idegen hangyák voltak. Végre kifogyott az ereje, lerogyott fáradtan, éhesen, kimerülve a földre, borzag bokor mögé egy barázdára. Szemei homályosultak, feje zúgott.... s szanaszét a búzarengetegben a szép piros harangok elkezdtek csilingelni...-o-o-o-o-o-A Marczika szülői egyszer csak azt vették észre, hogy a fiú nincs ott a szeredásnál. Keresték, felkiabálták utána a mezőt, de se híre, se hamva. Kédezősködtek az emberektől, de senki se látta. Megfoghatatlan, hová lett. Másnap kidoboltatták a faluban, bejelentették a szolgabírónál, az tűvé tette a környéket, kóbor czigánybandákat vallatott, akik — úgymond — el szokták néha lopni a kis gyerekeket (mintha bizony nem volna nekik is elég ebből a portékából), de a Marczi nem lett elő. Mindig keresték, egyre várták. Édesanyja minden áldott este megvetette az ágyacskáját, hátha haza kerül az éjjel a Marczi. Valahol eltévedt, mert hová lett volna: jó emberek haza hozzák. De csak egy jel sem jött a nyár közepéig. Nyáron aztán, mikor learatták a búzákat a határban, gyermekcsontokat találtak egy barázdán, feketebogyós borzag bokor mellett. M.K.