The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-03-01 / 3. szám
Page Twenty THE EIGHTH TRIBE March, 1975 bankjaitok visszafizethetnének, ha megszállná őket a jótékonyság láza. Állásom sem volt, hivatalom sem, ami helyett újat adhatnátok. Nekem semmim sem volt, csak a hegyeim s egy asszony, akit szerettem. S ez a kettő együtt többet ért, mint a világ valamennyi palotája, vagyona és hivatala. Senki sem vesztett ebben a játékban annyit, mint én. Adjátok vissza a hegyeimet. Urak, én alázatosan elhiszem, hogy nagyok vagytok és hatalmasok. Hogy kisujj átok egyetlen mozdulatára milliók halnak meg, országok cserélnek gazdát és földrészek sülyednek el a tengerek mélységeibe. De mindezeken túl hinni szeretném azt is, hogy tisztelitek az igazságot és a törvényt, amit Isten a világnak adott és hogy a szivetekben jószándék szűri át még a kisújjatok mozdulatát is. De ezt csak akkor hihetem el, ha eltörlitek a rontást, ami játékaitok nyomán erre a világra rászabadult és visszaadjátok a hegyeimet. Urak, elmondom nektek az életemet. A játékot, amit játszanom kellett, mert igy írtátok meg számomra a szerepet. Nem egyik, vagy másik közülietek, nem ez, vagy amaz. Ennek a szerepnek a megírásában nincsen közöttetek bűnösebb és bűntelenebb. Mind, együtt vagytok felelősek ezért a rettenetes játékért. Valamennyien, kik a világ dolgait intéztétek, határokon és drótsövényeken, tengereken és világrészeken innen és túl. Elvettétek a hegyeimet. S az életemet elrontottátok, mint ahogy a vásott gyermek elrontja a játékszert, amit már megunt s aztán szemétre löki. I. Amikor én megszülettem, éjszaka volt s az égen sok-sok csillag. Szegény jó anyám kinézett az ablakon és az első csillagra, ami a szemében megakadt, azt mondta: ez legyen a szerencsecsillaga. És az a csillag a Pásztorcsillag volt. Sokan a hűség csillagának nevezik, olyanok, akik a hűséget nem a szívükben, hanem valahol a csillagokban kérésije. Mi egyszerűen úgy mondtuk: Pásztorcsillag. Az én anyám szegény asszony volt. Nem volt egyebe, csak az a pár darab rongy, amit mosás után kötélen szárított a házunk előtt. Apám abból élt, hogy ügyelte a község erdejét s a ház, amelyikben laktunk, a községé volt. Zsindellyel födték valamikQr régen azt a házat s a zsindely akkorra már feketére vénült s foltokban lepte a moha. De így volt szép é így talált oda a patak fölé, ahol állt, messze a falutól, messze minden más háztól, mélyen bent hegyek s erdők között. A hegyek iszonyú magosak voltak. Nekem úgy tűnt eleinte, mintha 2 A PIROS HARANGOK ... akit az anyja egyszer-másszor előjött megszoptatni, minduntalan szívére kötvén a Marczinak: — Csak te vigyázz, fiacskám, a lányomra, bizony neked adom feleségül, ha megnő. Hát a Marczi vigyázott is, dünynyögött a gyereknek, mulattatta, az nevetett és elaludt. A Marczi most már unta magát, de nem sokáig. A búzaföldön, a rengő kalászok erdejéből valami szép piros dolog nevetett rá, incselkedett vele, hivogatta, mintha mondaná: — Gyere csak, Marczi gyere csak! A Marczi felkelt és közelebb ment a kalászerdőhöz, csak éppen a Nagy Jánosék keskeny luezemásán kellett átmennie, azontúl már a rozsok kezdődtek. Közelebbről még jobban nevetett rá az a piros valami. Ugyan mi lehetett az? Hip-hop, a macska fél, nem a Marczi. Belépett a rozsok közé. A rozsok magasan értek a feje fölé, de a piros valamit egyre látta elővillanni, az ezer meg ezer kalászszár vékony szálai közül. Nem volt nagyon messze. Most mingyárt odaér, leszakítja. A kalászok suhogtak, hullámzottak, mintha futnának előtte, de azért csak mégis odaért s szájtátva összecsapta a kezeit. Ni-ni, hisz ez egy piros harang. ... Istenem, de szép. Valóban olyan volt, mint egy csengetyű, aminővel a minisztránsgyerek szoktak csengetni vasárnap a misénél a tisztelendő úrnak. Csakhogy még sokkal szebb volt, mert azoké csak rézből van, ez pedig piros posztóból van, mint a minisztránsgyerekek inge. Mindig úgy irigyelte ezeket a minisztránsokat; de nem tudta, mi miatt? A piros ingük miatt-e, vagy a csengetyűért ? Most aztán neki is megvan a C8engetyűje. Letépte, nézegette, meglóbázta, de nem csengett. Még egyszer meglóbázta és mégse csengett. A pipacsnak nincsen nyelve. De minek is volna, hiszen nincsen hangja. Marczika elszomorodott, hogy a kis harang nem szól, el van rontva. Bizonyosan kivette valaki a nyelvét szegény piros harangnak. De rá sem ért búsulni, mert már ott kandikált ki a távolból, beljebb, rézsut jobbra egy másik ilyen piros harang. A szél mozgatta haj— folytatás a következő oldalon —
