The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-12-01 / 12. szám
Page 14 THE EIGHTH TRIBE December, 1975 és nem ismertem rá a saját hangomra. Anikó ellökött magától. Utána kaptam. Újra ellökött. Mielőtt megmarkolhattam volna, talpra szökött és valami különös vad kacagás bugyborékolt föl belőle. Aztán futni kezdett az erdő felé és én futottam utána. Tébolyult, vad hajsza volt. A fenyők ágai összecsaptak mögöttünk és mi rohantunk lefelé az erdőn. Anikó úgy menekült, mintha eszét vesztette volna, mintha az életét mentette volna előlem. “Állj meg!” kiáltottam, de ő nem nézett vissza, csak futott. Sziklákat ugrott át, sűrűségeken tört keresztül. És én mindenütt a nyomában. Néha visszanézett rám kigyult arccal és a szemében rémület volt és hívás egyszerre, a szája körül mosoly és sikoltás. Menekült előlem és csalogatott mégis és ettől valami gyönyörűséges vad izgalom lángolt föl bennem, mely olyan volt már, mint a vadászat és olyan mégis, mint a szerelem. Sötét katlanokon rohantunk keresztül, öles páfrányokon, korhadt fatörzseken át. Penész és gombaszag csapott az orrunkba, a fák görcsösek voltak és zuzmó csüngött az ágaikról. Sötét, vad helyek voltak azok, ahol átrohantunk. Sötét, vadfekete vér űzött bennünket is. Lihegtünk, mint a vadállatok. Ágak csapódtak az arcunkba, szeder-tövisek sebeztek véresre. Észre se vettük. Hang, szó, sikoltás nélkül rohantunk, csak éppen a lábaink dobogtak, lihegésünk fújtatott és a bokrok recségtek körülöttünk. Aztán Anikó, mintha megbotlott volna egv gyökérben, elesett. Puhán, szinte engedelmesen esett le a süppendő, zöld mohára és én reá zuhantam. Mint a farkas az őzre. Mint a sólyom a galambra. Belekarmolt az arcomba. Én a nyakát haraptam. Téptük egymást, mint a vadállatok. Vér ízét éreztük a szánkban és csak lihegtünk szó nélkül, hang nélkül. Rettenetes volt és csodálatos. Mintha az egész erdő, a fák, a sziklák, a hegyek, mind reánk szakadtak volna, mintha egyetlen izzó tüzes katlan lett volna az egész világ s mi bent a tűz mélyén égtünk volna az egész világ s mi bent a tűz mélyén égtünk volna sercegve és rettenetes szépen, mint két izzó vércsepp egy bódító, vörös tűzvirág kelyhében. Nem tudom, mennyi idő telt el: sok-e, vagy kevés. De a nap jól fent volt még, amikor lassan kialudtak bennünk a lángok és én fölkeltem a moháról. Anikó lehunyt szemmel feküdt és szép volt, szebb, mint bármi a világon. Néztem és lassan megteltem valami nyugodt, boldog melegséggel. “Enyém” gondoltam magamban és olyan volt ez, mintha azt gondoltam volna: enyém az élet, a világ és minden, ami a világon van. Aztán lehajoltam hozzá és megérintettem a kezét. “Anikó” mondtam “kelj föl”. Kinyitotta a szemeit és rám nézett. Szelíd volt a nézése 37 rétién viszonyok közé, ezeddig Amerikában ismeretlen magyar szolgálatra jött, hogy Ismeretlen problémákkal, bajokkal, gondokkal, veszélyekkel viaskodjék a magyar nyájért. És elmondhatjuk hálatelt szívvel, hogy Böhm Károly atya, az amerikai magyar katolikusok első magyar papja, az apostolkodás kegyelmével megáldva, a századforduló kritikus éveiben is jól folytatta viadalát híveiért, gyermekeiért, életműve az amerikai magyar katolikus lelki és szellemi élet termékeny indulása lett. Ma már majdnem minden magyar templom előcsarnokában ott látjuk a hálás amerikai magyarság emléktábláját. Nevéhez fűződik nagyrészt az amerikai egyházközségek alapítása. És akik ismerik az amerikai magyar katolikus élet indulását és fejlődését, a végvári lelkületű plébánosok munkáját, tudják, milyen óriási eredmény lelkekben érlelődő munkája itt, Amerikában. A lelkipásztori munkában önmagát nem kímélte, de nem is korlátozta. Az új világ tanulásában semmi sem foghatta vissza lelki érdeklődését és szellemi előrelátását. Hamarosan tudta, előre látta, hogy a hatalmas sodrású újvilági életben milyen védelemre van szüksége az Amerikába jövő magyaroknak. Társadalmi és szellemi védelmet kívánt adni, amely az egyházközség védőfalait kiterjesztve, oltalmazza a magyar ember egyéniségét és nemzetiségét, így alapította szinte egyidőben a Szent István egyletet, amely ft. Bíró Benedek munkálkodásával Országos Katolikus Egylet-té lett, és így indította meg a katolikus sajtót, amely ma — ugyancsak ft. Bíró Benedek áldásos sajtóapostolkodása következtében — mint a Katolikus Magyarok Vasárnapja jelenik meg az erdélyi ferences atyák kiadásában és szerkesztésében. Szándéka az volt és ezt a célkitűzést követte másik nagy sajtóapostolunk, ft. Bíró Benedek erdélyi ferences atya, hogy az amerikai magyar egyéni életnek gazdasági biztosítéka és az amerikai magyar társadalmi életnek erőteljes nemzeti és kultúrális gyülekezőhelye és fóruma legyen a Szent István Egylet, a mai Amerikai Magyar Katolikus Egylet. Viszont a szellemi élet fejlesztője, a magyar anyanyelv istápolója és nemzeti érdekeink védelmezője legyen az a sajtó, amelyet alapított és amelyet ft. Bíró Benedek fejlesztett mai színvonalára.
