The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-09-01 / 9. szám
Page 14 THE EIGHTH TRIBE Szeptember, 1975 tünk vissza boldogan a Belcsujba, hogy öcsémmel lehessünk s eleget tegyünk emellett az alezredes ur kívánságának is. Hiába vittünk föl mindenféle jó dolgokat, hiába vásároltam az alezredes pénzén egy üveg pálinkát is, hogy megünnepeljük vele hármasban is a szabadságot: öcsém kedve nem akart megjönni. “Háború van a világban” mondotta “és az emberek között sok baj, mindenütt”. Mi a háborúról ugyan még addig nem tudtunk semmit, de elhittük öcsémnek, mert hiszen világot járt és sok mindent hallhatott. És elhittük azt is, hogy baj van az emberek között. De a bajt megszoktuk már, hiszen abból volt mindég elég. A baj jön és megy, mondottam öcsémnek, de nem nyugodott meg tőle. “Ezek másféle bajok” mondotta “az egyik embernek mindene van, a másiknak semmije sincs. Az egyiknek minden szabad, a másiknak semmi. Ezek nem olyan bajok, amelyikek jönnek és mennek. És azonkívül háború van. És Romániában német katonák szedik össze a zsidókat és román katonák verik véresre a magyarokat.” Két napig voltam a Belcsujban. Rendbe tettem amit kellett, aztán elindultam, hogy a szarvasok után nézzek. Az ősz már ott lógott a fák felett. Fönt a plájon kolompszót hallottam a Ciba felől és eszembe jutott Anikó és hogy meg kellene köszönnöm a kucsmát, meg a botot, amit visszahozott volt. Nehezen vitt a lábam arrafelé, de a becsület úgy kívánta, hát mentem. Délután volt, a juhok lent legeltek valáhol a patakban, a poján üresen állt. Csak egy kutya hevert a Sztinaház előtt, egy fehér kutya. Ugatni kezdett, amikor meglátott. Egyéb nem mozdult semmi. Arra gondoltam: hátha Anikó nincsen is már fönt, csak az apja. A lábaim könnyebben mozogtak a ház felé ettől a gondolattól, habár .. . tudja az ördög, szerettem volna mégis látni Anikót, ha csak egy percre is. A ház ajtaja félig be volt hajtva. A nagy fehér kutya csak éppen hivatalból ugatott és közben a ház ajtajára nézett, tehát tudhattam, hogy van ben valaki. Az öreg, gondoltam és egyenesen az ajtónak mentem, kinyitottam szélesre és benéztem. És szemközt velem ott állt az ajtófélfának aámaszkodva Anikó és csodálkozva reám nézett. Később, amikor már együtt éltünk, bevallotta, hogy a deszkák repedésén át már régen lesett engem, attól kezdve, hogy a kutya ugatni kezdett. De ez akkor nem látszott az arcán. Nem látszott rajta semmi egyéb, csak csodálkozás. “Adjon Isten” mondottam. “Adjon Isten” felelte Anikó “hát te honnan kerülsz ide?” “Ejszen hogy az égből”. Anikó kihajolt és fölnézett az égre. “Nincsenek is fellegek” mondotta “már pedig az ilyenfajták, mint te, csak fellegeken jáxhatnak”. “Olyan fehér angyalfelhőkön, ugye?” kérdeztem. “Nem a” rázta meg Anikó 30 De beírta elsősorban híveinek szívébe. Minden kérő szót meghallgatott. Minden hívásra megjelent. A közéleti nagyságok koporsójánál éppúgy ott állott, mint annak az egyszerű kislánynak a ravatalánál (Csongorádi Ilonka), aki három évi szorgalmas munkájával Urasztal és szószék térítőt horgolt a Kálvin-téri templom díszítésére. Ma csendes visszavonultságban él, de még mindig munkában. Új műveit kiadni, a régieket terjeszteni ma nem lehet Magyarországon. Hívei is némaságra vannak kényszerítve. De nagy évfordulók alkalmával most is tömegek keresik fel, mint a magyar protestantizmus legnagyobb élő alakját. o-o-o-o Családjainkat félévszázados barátság köti össze. Az Óceán nem elválasztott, hanem összekötött bennünket. Boldog napokat töltöttünk együtt Amerikában is, Európában is. De ezek a múltéi! A közelmúltból két emlékem van, ami Vele továbbra is örökre összeköt. Drága Feleségem elhúnyta alkalmából ezeket írta: “Az ember lelki arcára a végső ecsetvonást utolsó napjának szenvedései teszik. S a befejezett arcképet a Halál keretezi be. Ez hasonlít arra a képre, ahogy Isten lát minket s azért ez a megszépült arc a mi igazi képmásunk. Irénke emlékét dolgozd át egy megragadó lelki arcképpé.” Az ő szavai nélkül soha sem látott volna napvilágot az az emlékfüzet, amely mint “Irénke lelki arcképe” eljutott Amerikában is, Magyarországon is mindenkihez, akinek részvéte, együttérzése velünk volt a gyász nehéz óráiban. Másik emlékem nem a szomorúság, hanem az öröm jegyében született. 1971 karácsony estéjén sugárzó boldogság áradt felém hozzátartozóim arcáról, amikor kezükbe vették a karácsonyfa alól nekik dedikált ajándékomat: “Új Szövetség, a Károli féle fordítást az eredeti szöveggel egybevetette és átdolgozta Ravasz László. A Bethlen Nyomda Kiadása 1971. Ligonier, Pennsylvánia. U.S.A.” Én kaptam az ajándékért a meleg öleléseket, de az igazi köszönet a hatalmas munka elkészítőjének jár. íme az Úr igazi szolgája, aki csendes magányában, élete alkonyán ezzel helyezett koronát ama nemes harcra, amelyet megharcolt. Csodálatos nyelvezetével, de mégis a 2000 év ihletett szellemében hozta szívünkhöz még közelebb a Szentírást.
