The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
January, 1915 THE EIGHTH TRIBE Page Seventeen Temesváry Anna: I GY TÖRTÉNT . .. Micikénak hivták, pedig nem volt már 16 éves. Talán kétszer is annyi. Mégis illett rá e név. Kedves kis teremtés volt, olyan cirógatni való. Kerekded cicás-baba arcán rendszerint mosoly derült, a két szürkés-zöld szeme tudott huncutul nevetni és fitos orrocskája arcának valami különös gyermeki bájt kölcsönzött. Termete közepes, dereka karcsú, kezelába formás. Idomai talán egy kissé feltűnően teltek voltak, mert Micike nem hordott fűzőt és szeretett jól enni. Nem számolta a karlóriákat, lassan evett, mert nagyon tudta élvezni azt, ami szemnek-szájnak ingere. Kivánatos kis nőszemély volt Micike. Az embernek kedve lett volna mind a tíz ujját belemélyeszteni abba a buja hajába, jól összevissza kócolni a szépen fésült szőke fürtöket, aztán hátrahajtani azt a kis rátarti fejecskéjét, csókolni az arcát ott ahol éri, majd megkeresni a telt szájacskát és hosszan elfelejtkezni rajta. Az utóbbi képzelgések csak a pihent agyú, felfűtött fantáziájú férfiak fejében vibráltak, akik tétlenül heverésztek naphosszat. Micike állandóan körül volt véve egy csomó férfiemberrel, ideoda járt közöttük, száz és száz szempár követte ilyenkor. Micike, ha ez hizelgett is a hiúságának, nem sokat törődött velük ilyen szempontból. — nem ért rá, sok és fontos dolga volt. Főápolónővér volt egy szanatóriumban, a második világháború utáni időkben. A csak férfiak számára berendezett intézet nem volt messze Budapesttől. Jó hírét kitűnő szakemberek, válogatott személyzet és rendkívül jó statisztikai adatok alapozták meg. A szanatórium nívóját emelte az is, hogy egy magas domb tetején kapta a gyógyulást hozó napsugarakat és körül volt véve hatalmas fenyőkkel, amelyek az ózondús levegőt szállították a beteg tüdőknek. Micike fiatal özvegy volt és gyermektelen. A férjét elvitte a háború és nem hozta vissza a béke. A néhány hónapos feleség inkább lány volt mint aszszony, testben és lélekben. Vágyott egy egészséges, képzett és művelt férfilíra, aki feleségül veszi, akinek otthont teremt és szül neki egy pár gyereket, akiket majd ő nevel kedve és tudása szerint boldog és hasznos emberekké. De mostanában nem találkozott ilyennel. Mert ki van itt férjnek való? A betegek, még ha gyógyultan is hagyták el a szanatóriumot, nem számítottak a szemében. Micike élettől duzzadó, makkegészséges apától akart gyerekeket. Ilyen szempontból nem lenne megvetendő doktor Faragó Ferenc, az alorvos, de annak van már felesége és két rakoncátlan fia. Igaz, dr. Perjes nőtlen, de olyan vékonyka szegény, sápadt, a szemeit mindig összehúzza, néha látni csak a világos kékjét. Talán azért ilyen az egész ember, mert egész nap bent ül a sötét szobában, lévén ő ugyanis a röntgenorvos. Micikét tehát nem érdekli. Annál inkább érdekli Micike dr. Perjes Jenőt. De Perjes doktor csak a szakmájában ért el eddig sikereket, a nőhódításban nem. Pedig itt is igyekezett nagyon. Aztán, ki van itt még valamirevaló legényember? Három férfi ápoló, dehát ezek szóba sem jöhetnek. Micike érettségi után végzett szakkurzusokat, sokat olvasott, diplomás embert kívánt férjnek. Olyat, aki egy kicsit valaki. Akire fel lehet nézni, tisztelni, nemcsak szeretni. Igen, a főorvost tisztelte Micike, de nem szerette. Az sem őt. Tudja Isten, mért nem. Micike nagy elismeréssel adózott szaktudásának, bámulta akaraterejét, gyors és biztos elhatározó képességét, éles meglátását, — de sohasem érezte magát emberileg közel hozzá. Nem azért, mert a főorvos tekintélyt tartott, hanem inkább, mert volt ebben az emberben valami különös álcázott hidegség vagy merevség, ami idegenné tette őt Micike számára, holott már együtt dolgoztak ők több mint három éve. A főorvos a maga részéről becsülte Micikében az odaadó, áldozatra kész ápolónőt, aki örökös jókedvével felvidította a betegeket s ez nem utolsó tényező a gyógyulásnál, ahogy azt mindenki tudja. De mint nő, Micike nem jelentett a főorvosnak semmit. így a főorvos el volt ejtve Micike szemében, mint számbavehető férj. A fiatalasszony hirtelen elmosolyodott. Eszébe jutott valaki, aki valóban említésre méltó. Egy középkorú, jól megtermett, pirospozsgás arcú férfiú, aki elismert szakértelemmel és finom Ízléssel készítette el a gyomor számára befogadni valókat. És ízletesen megfőzni a sovány diétákat, valóban művészet. A szakácsmester titokban szerelmes is volt Micikébe, de azt annyiban nyilvánította csak, hogy időnként lekérette a főnővért a konyhába, elébe tálalva Ínyenc falatokat azzal az érveléssel, hogy megtudja szakmai véleményét. Micike nem vette rossz néven a molesztálást, a betegek érdekében szívesen fáradozott, amellett felségesen élvezte a konyha Ínycsiklandozó illatát, magáról a kóstolgatásról nem is szólva. A ravasz ember ilyenkor kétértelmű bókokat sugdosott az asszonyka fülébe, de a főápolónő ilyenkor úgy tett, mintha azoknak csak az egyik értelmét fogná fel. így a hatalmas ember a kicsi asszonykában nemcsak egy csókolnivaló nőszemélyt látott, hanem egy ártatlan virágszálat is, akit ő nagyon szeretett volna felvilágosítani. De Micike nem hagyta magát. A fiatalasszony sokszor érezte hiányát egy megértő kedves barátnőnek, akivel úgy szíve szerint kibeszélhette volna magát. De egyrészt a munkabeosztása, másrészt a hely nehezen való megközelítése lehetetlenné tette ezt. Volt ugyan egy szíves hölgy a
