The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
Page Eighteen THE EIGHTH TRIBE January, 1975 közelében, dr. Szentinihályi Annie, a psychology orvosnő. De ez a fiatal nő csak a munkájának élt és csak a vőlegényére gondolt. Ha nem szakmai kérdésekről volt szó, Annie csak az ő Bertalanjáról és a közelgő házasságáról beszélt. így Micike sokszor érezte egyedüllétét és kénytelen volt magába fojtani érzelmeit, mert telefonon csak nem beszélhetett róluk. Privát fülke erre a célra nem volt az intézetben. Senki nem tudta mért nem, csak talán a főorvos egyedül. Ez is, mint olyan sok más, okozta, bogy a főorvos jelenléte egy bizonyos komoly, hivatalos atmosphérát teremtett. Most azonban fellélegzett a környezet. Elment a főorvos Pestre, hívták valami konferenciára. Mintha ablakot nyitottak volna egy sokáig zárt szobában. Az alorvos volt a helyettes és mindenki ugyanúgy végezte a munkáját mint azelőtt, mégis olyan más volt minden. Micike több tréfát mesélt a betegeknek, Annie hosszabb levelet írt Bertalannak, és dr. Perjes kimerészkedett a napra, tehette nyugodt lelkiismerettel, mert kész volt a röntgenképekkel. Perjes doktor nemcsak a napot kereste, hanem Micikét is. Már jó ideje udvarolgatott a fiatal asszonynak, eddig nem sok sikerrel. Ezt mindenki látta, csak a röntgenorvos nem, akinek a szemeit erősen vakította a fény, ha kijött a világosra a sötét szobából. Most sem látta Micikét sehol. Kora délután volt, a betegek aludtak. A pihenés ideje volt ez mindenki számára. Micike a szobájában egy izgalmas regényt olvasott. Egyszerre valami nagy szomjúságot érzett. Nem elemezte, hogy a regényhősök szenvedélyes históriája váltotta ki belőle a testi-lelki szomjúságot vagy a délben fogyasztott hal, hanem sietett a kis külön konyhába, hogy találjon valami megfelelő itókát. Hát, ahogy kinyitja a jégszekrény ajtaját, Uram Isten, mit lát benne! Egy fehér porcelántálon egymásra rakva finom házi töpörtvük szemet gyönyörködtető kis dombocskát alkottak. Frissek voltak, barnás-pirosak és szabálytalan alakjukban is igézőén szépek. És milyen illatuk volt! Ez egyszerűen leírhatatlan. Ilyen illata csak a valódi, otthon készült, házi töpörtyűnek van. Micike csak állt a nyílott jégszekrény ajtajában, a két kezét a mellére szorította, lehunyta a szemét és csak szívta, szívta ezt a rég nem érzett pompás illatot, szinte részegükén. Majd újra kinyitotta a szemét, nézte a halom töpörtyűt és úgy mérlegelte a dolgot, hogy eggyel több vagy kevesebb nem oszt és nem szoroz, ő bizony megkóstol belőle egyet, a legkisebbikeí. Milyen furcsa az ilyen töpörtyű! Ropog a fogai alatt s aztán elomlik a szájában. És egy szem nem is tud kielégíteni, szinte hívja a másodikat, a többit. Micike keresett egy szelet kenyeret, az állandóan volt a kis falatozóban mindenki rendelkezésére, sót hintett a tánvérkára, kivett néhány szem töpörtyűt és hálásan gondolt a szakácsmesterre, mert ez az Ízletes ajándék biztosan csak az ő figyelmének a kézzelfogható jele. Később kerített egy hagymát is, az is mindig készenlétben volt nála, azzal fűszerezte a zsíros kenyerét. Micikének minden gondolatát elfoglalták a töpörtyűevéssel kapcsolatos érzelmei. Lelki szemeivel újra látta szülőhelyét, a házat, amelyben felnőtt, családját, a játszótársakat és a disznóölési napok vidám emléke csillogóvá tették a szemét. Közben csak ette a töpörtyűket, lassan gyönyöriitasan, egyiket a másik után feltartózhatatlanul mind egy szemig, mig nem maradt csak néhány morzsa, jelezve a tányéron egykori ottlétük helyét. Ujjhegyei segítségével azokat is felcsipegette a végén. Azután készített magának egy csésze jó forró teát citrommal és amikor ezzel a szomj át is eloltotta, úgy érezte, hogy nagyon jól érzi magát, talán el sem megy ebből a szanatóriumból soha. Sétára támadt kedve. Felvette meleg kabátját, sapkát húzott a fejére, mert a napsütés ellenére hideg volt, ahogy az szokott lenni január hónapjában. Mosolygott rá az ég és a nagy fenyők hatalmas ágai barátságosan bólogattak feléje. Micike úgy érezte, hogy a természet, a szanatórium és ő egyek, elválaszthatatlanok. Kedden hazajött a főorvos. Láthatólag fokozott munkakedvvel, amelynek oka lehetett az eredményes konferencia vagy a hétvégi pihenés, legvalószinűbb a kettő kombinációja. Ellenőrző vizitjén a főorvos mindent rendben talált s azt olyan természetesnek vette, hogy — amúgy is szófukar lévén — elismerésének nem adott szóbeli kifejezést. Hacsak azt nem lehet dicséretnek tekinteni, hogy időként arca mosolyra derült és nem korholt senkit. Utóbbi negativum szívderítő pozitívum volt beosztottjai szemében. Másnap este 9 óra után gyűlésre hívta össze kartársait, hogy ismertesse velük a konferencián hallottakat. Ez alkalommal Micike is jelen lehetett, tekintettel a tüdővész elleni hadjárattal kapcsolatos szélesebb rétegekre kiterjedő felvilágosító munkára. Micike, bár a diskurzusban nem vehetett részt, nagy kitűntetésnak vette ezt a meghívást. Időközben a főorvosnak eszébe jutott egyik kollégiájának a látogatása, aki nemcsak a saját intézetének statisztikai adatait hozta meg neki a konferencia számára, hanem ajándékba egy tányér finom töpörtyűt is hozott neki hazulról, amelyet ő a Pestre utazás hevében elfelejtett megenni. Most annál nagyobi) kedve támadt rá. Odament a jégszekrényhez, ahová a töpörtyűt tette, Kinyitja az ajtaját és csodálkozva állapítja meg, hogy a töpörtyű nem várt rá. Hová tűnhetett? — el nem gondolhatta. Elromlott talán és kidobták? Lehetetlen, egészen friss volt. S a jégszekrényben nem romlik meg ilyen hamar. —
