The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-07-01 / 7. szám
July, 1975 THE EIGHTH TRIBE Page Thirteen nyomban, hogy valamelyik nap fölmegyek a Cihára és megköszönöm Anikónak, hogy megőrizte ezeket. Mert akármi is történt közöttünk azon az estén, azért ez mégis szép volt tőle és megérdemelt egy köszönő szót. De másnap egyéb dolgom akadt és a harmadik napon közbe jött egy olyan dolog, ami fölkavarta és megváltoztatta egész addigi életünket. Reggel ugyanis, alig valamivel napkelte után, Durdukás barátom állított be a kalibánkhoz. Én éppen a patakban mosakodtam, Julika meg a tüzet szította föl, hogy megsüsse parázs között a reggeli pityókát, amikor Durdukás megjött. Piros volt az arca és a homlokán izzadtság gyöngyözött. Egyenesen odajött hozzám, a vízhez. “Te” mondotta lihegve “beszélnem kell veled”. Nem is köszönt, hanem mindjárt ezzel kezdte. Éreztem, hogy valami nagy dolog lehet, ami fölhajtotta hozzánk a hegyre és sietve, úgy vizesen, magamra kaptam a ruháimat. Hát nagy dolog is volt. Bécsben megváltoztatták az ország határát és Erdélynek azt a részét, amelyiken mi is éltünk, visszaadták Magyarországnak. Mikor Durdukás ezt először elmondta, úgy a maga szavaival, izgatottan, lihegve és össze-vissza keverve a dolgokat, azt hittem, hogy nem hallok jól. De aztán elmondta újra és újra és akkor meg egyszerre olyan volt, mintha a világ kinyílott volna valahol és csupa szédítő fényesség áradt volna reám ott lent a Belcsujban. Hát van ilyen? kérdeztem magamat — hát lehetséges ez? Hogy a föld, ahol élek, újra az én országom legyen, mint valamikor régen, amikor apám fiatal volt? Hogy az én nyelvemen beszéljen a jegyző ur, a csendőrőmester meg a tanítókisasszony? Szabadon választhassuk magunk közül a faluban a bírót és kaphassak fegyverengedélyt és ne kelljen többé faodukban tartani a puskát? Hát van ilyen? Hát lehetséges ez? A községháza ajtaján és a vasúti állomás pénztára fölött nem áll majd a tábla, hogy “csak románul szabad beszélni” és ha magyarul kérdezek meg valamit egy egyenruhás embertől, nem ordít rám többé, hogy bitang gazember vagyok ? Durdukás pedig lihegett az izgalomtól és homlokán egyre gyöngyözött a veríték: “Apám azt mondja, hogy el kell majd költözzünk innen, mert a románokat agyonverik és elveszik a vagyonukat. De én ezt nem tudom elhinni .. . hát rossz emberek voltunk mi ? Ártottunk mi valaha is a magyaroknak? Hát mondd, lehetséges az, hogy bántsanak minket? “Nem” feleltem fölforrósodott örömmel “ez nem lehetséges. Mit is gondol apád. Mi nem bántunk senkit. Mi csak éppen egyformák szeretnénk lenni. Hogy ami nektek szabad, nekünk is szabad legyen”. 23 asztalok között, karján egy nagy babával. Mindenki vett tőle sorsjegyet, mert a baba gyönyörű magyar ruhát viselt, Juci maga varrta vagy egy hétig és megért testvérek között is 30 dollárt. — A fényképész már levett néhány szép jelenetet a piknikről, meg is jelentek a képek az Evening Independent másnapi számában és most a vezetőség tagjait akarta filmre venni. És ezt nem lehet Juci nélkül, mert Belováry József né alelnöke, annál is több, ő a motorja az egyesületnek. Három éve végzi ezt a munkát lankadatlan energiával, a nap huszonnégy órájából tizenkettőt dolgozik az egyesületnek, ha szükség van rá. Pedig a családját sem hanyagolja el, a foglalkozási munkakörében töltött hosszú órák után mindenki számára van ideje. Különös motor az, ami őt hajtja. Nem csökkenti teljesítőképességét semilyen embargo tilalom, működését nem veszélyezteti az arab-izraeli feszültség. Csak az igaz hazaszeretet tud ilyet produkálni: magyar ügyért mindenkor áldozatra kész forrón dobogó hűséges szívet. Amikor 1972 tavaszán létrejött a Hungarian Heritage Society of Central Florida, akkor alapító tagjai közé számította Icát, deKiss Ferencnét. Két éven át az egyesület elnöke is volt, jelenleg nehéz családi körülményei miatt nem vállalhat vezetőségi tagságot, de segítségét és okos tanácsait az egyesület ma is élvezi. Neki köszönhető a Meghívó szép szövegezése és ügyes kivitelezése. A majálison mindenütt ott volt, ahol vendégeket kellett fogadni és szórakoztatásukról gondoskodni. Csodálatos ez a két asszony, Ica és Juci. Nem pletykálkodnak egymásról, hanem hallgatnak egymásra. Egyéni hiúságon felülemelkedve tudnak összhangban dolgozni a közös szent cél érdekében. Nagyszerű ember Bokor Péter is, az egyesület titkára. Ahol csak lát vagy hall valami érdekeset, rögtön lekapja a masinájára vagy felveszi a hangszalagjára. Schwertner Frigyes az egyesületnek volt eddig a kulturvezetője. Nagyon ügyesen remek kis énekkart is szervezett. Most azonban kénytelen volt letenni a lantot, mert a mindennapi kenyérért való harc nemcsak napjait, de éjszakáit is lefoglalja. Mindennek ellenére örök segítő készséggel áll az elnök mellett és szíves örömest adja át értékes tapasztalatait dr. D.-né Temesváry Annának, aki átvette tőle ezt a szép feladatot.
