The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-07-01 / 7. szám
Page Twelre THE EIGHTH TRIBE July, 1975 Mivel ilyen módon a töltényből kifogytam, hát eldugtam jól a puskámat egy faoduba s kezdtem egyéb mesterség után nézni. Nehéz tavaszunk volt. A katonaság összeszedte a környéken mind a lovakat s igy nem volt mivel lehordjuk a szenet. Ott vénült a két kemence a nyakunkon. Ilván meg sirt az örmény malmos szén után. De hiába. A hátunkon nem vihettük le neki. Júniusban kaptam valami fadöntő-munkát Ilván túl, a Kelemen alatt. Nyolc hétig dolgoztam ott egyfolytában. Vasárnaponként eljött Julika, vagy az öcsém és a keresetem felét odaadtam nekik. Többnyire Julika jött el, mert öcsém is napszámoskodott, ahol lehetett. Mikor a fadöntésnek vége volt, elbocsájtottak mindenkit, mert vontatásra nem kerülhetett sor a lóhiány miatt. Lent a faluban azzal fogadott Durdukás, hogy baj van a magyarokkal és ezért eszi a fene az országot is. Azt ugyan nem mondta meg, hogy mi baj van velünk, de sejtettem én azt amúgy is, mert a románoknak mindég baj volt, ha mi is élni akartunk. És Durdukás hiába volt a barátom, csak román volt szegény s arról nem tehetett. Vásároltam a boltban ezt-azt, aztán fölmentem a Belcsujba. Julikát találtam csak egyedül. Azt mondta, hogy öcsémet elparancsolták valami munkára a csendőrök. Harminc legényt vittek el igy a faluból, csupa magyart. Munkaszolgálatra, igy mondták. Három napi élelmet s egy váltó fehérneműt kellett vigyenek magunkkal. Aztán vonatra tették őket s elvitték valamerre, Isten tudja hová. Megvigasztaltam a húgomat, hogy a munkába még nem halt bele senki s ej szén öcsémnek sem lesz baja tőle. Aztán nekiláttam a dolognak, mert az gyűlt közben elég. Rendbe kellett tenni a kalibát, kicserélni nehány tartóoszlopot, felújítani a födelet, meg ilyesmi. Szép meleg napok voltak, de estenként érezni lehetett már a levegőn, hogy nem tart soká a nyár. Az árnyékban délig sem száradt föl a harmat s irtott sárgulni kezdett egy-egy levél a fákon. “Te” mondotta Julika, talán a harmadik napon, hogy otthon voltam megint, “valami leány járt itt a múltkoriban s keresett téged. Azt mondta, hogy onnan föntről való, a juhoktól”. Erősen megdobbant bennem valami erre. “Üzent valamit?” “Nem. Csak éppen megkérdezte, hogy hol vagy. Aztán elment. De igen, még elhozta a kucsmádat és a botodat, ami ott maradt akkor, tudod, a táncban. Odatettem őket a medvebői alá”. Igen megörvendtem mind a kettőnek, de különösen a kucsmának, mert az még apámé volt annak idején. De még a bot is abból az időből származott, amikor bojtár voltam Samu bácsi mellett. El is határoztam 22 ebéd kitűnő, ízletes és változatos volt, nemhiába áldoztak rá 18 munkaórát az ételkészítés művészei. Több mint 300 tál ételt szolgáltak fel, kávét és húsznál is több féle házi süteményt. Volt mindenféle hűsítő innivaló is, csak éppen szeszes ital nem, de ez így van rendjén. — Nem mindenki ért rá ebédelni, igy például Szabó Sándor sem, aki két tűz közé került, de ő hősiesen állta az ostromot, tapasztalata hideg nyugalmával. Előtte tüzes kőkályha, abban süti az étvágygerjesztő kolbászszálakat, körülötte férfiak és nők, öregek és fiatalok várják türelmetlenül, hogy rájuk kerüljön a sor. Sándor igazságosan méri, ügyesen forgatja, vágja és helyezi a tányérokra a fényes pirosra sült húsfürtöket, mert majdnem mindenki visz belőle haza is. Szabó Aranka újjai igen biztos elzsibbadtiak, olyan gyorsan tépi a jegyeket és kezeli a pénzt. De nem bánja ő a fáradtságot, meg van elégedve, mint az egyesület pénztárosa is. A bevétel kb. 1,100.00 dollár volt, még ha le is fogja vonni ebből a költségeket, marad néhány száz dollár tiszta haszon. Az egyesület elnöke külön beszámoló és köszönő levelet küldött mindazoknak, akik közreműködtek az ételek beszerzésében, elkészítésében és kiosztásában, valamint a szervezési és kiállítási munkában, nem felejtkezve el a sok ajándék adakozóiról sem. A testi jólétünket szolgáló étkezés előtt, szép magyar szokás szerint, ima hangzott el. Ft. Fekete Jenő Tampá-ból mondott magyarul szívből jövő köszönetét a Mindenhatónak a földi jókért és kérte Isten áldását a jelenlevőkre. Majd Rev. Emery Kocsis St. Petersburgból angol nyelven köszönte meg Istennek mindazt a jót, amiben ma részesített bennünket mélyen átérzett, bensőséges szavakkal. Más egyházférfi is volt a pikniken. Nt. Balogh István, a Lakeland-i református egyház vezető lelkésze, Nt. Kun Gyula, a St. Petersburgi Magyar Keresztyén Egyház új vezető lelkésze és Nt. Matus József ugyanennek az egyháznak előbbi vezető lelkipásztora híveikkel együtt élvezték ezt a szép májusi délutánt. Istenem, de jó volt látni őket együtt, milyen szépen megférnek egymással békességben szíwel-lélekkel munkálkodva Isten kertjében az egyház és a haza javára. “Gyere már Juci, a fényképész siet!” — hangzott el már többször is a kiáltás egy csinos fiatal asszony felé, aki fáradhatatlanul járt az
