The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-06-01 / 6. szám
Page Twenty THE EIGHTH TRIBE JUNE, 1975 Mégis beletelt egy jókora időbe, amig leértem a faluba s megleltem benne Anikóék házát. A nap már a görgényi gerincen ült akkor. Egy borzas kutya hivatalból megugatott, amikor beléptem a kiskapun s az ablakban megmozdult egy fej. A pitvarban nem volt senki. A konyhában ott pipázott a tűz mellett Anikó apja s egy asszony valamit matatott a tűzhelyen. “Adjon Isten áldást, egészséget” köszöntem rájok, talán még hangosabban, mint illett volna, de attól féltem, hogy megakad a szó a torkomban s ezért jobban megnyomtam a kelletinél. “Adjon Isten” felelte Anikó apja a pipa mellől s az asszony is azt mondta: “adjon Isten”. De az Ő szájában olyan volt inkább ez a két szó, mint egy kérdés. Éreztem, hogy a vér a fejembe megy s erősen gondolkoztam, hogy mit mondhatnék még, amikor az Anikó apja mutatott maga mellé a padra. “Ülj már le, ha itt vagy”. Odamentem s leültem melléje. De egyik kezemben ott tartottam a kucsmát s másikban a botot, mint aki éppen csak benéz valahova s máris tovább megy. “Hát hogy vannak?” kérdeztem egy idő múlva. De az Anikó apja nem arra felelt, amit kérdeztem, hanem, amit tudni akartam. “Anikó oda van a táncba. A többiek csuszkáinak valahol a szánkóval”. Aztán azt kérdezte: “S te még mindig ott a hegyen?” Elmondtam neki, hogy miképpen élünk. Beszéltem erről-arról. A vaddisznókról a szénről, a hidegről. Hallgatta, morgott, bólogatott, aztán odaszólt az asszonynak, hogy vegye elő a pálinkát, meg a poharakat. Megittuk az áldomást, meg is fejeltük eggyel. Közben a szobát lepni kezdte a szürkület is. Egyszer aztán csak fölállt Anikó apja a pádról, kucsmáját leemelte a szegről s a fejébe nyomta. “Utána kell nézzek a jószágnak” mondta “s ejszen te sem azért jöttél, hogy bészámolj nekem arról, ami odafönt van”. Az asszony fölnyikkant a kemence sarkában, én meg elvörösödtem a hajam tövéig. Aztán kimentünk a házból. “A templomig, ha elmégy s ott balra térsz, már hallanod kell a muzsikát”. Elbúcsúztunk s mentem a falu utcáján a templom felé. Csakhamar valóban meghallottam a muzsikát. Mikor a nyitott ajtón beléptem, észre se vett senki. A világosság se volt valami erős, mert csak egyetlen lámpás lógott a nagy szoba közepiben a gerendáról. Három cigány a kemence sarkából csinálta a zajt, a padlón meg pörögtek a párok, dubogtak a csizmák és lebbentek a szoknyák s fölkavarták becsületesen a port. Körben a falnál padok voltak s azokon itt-ott összebújva ültek a leányok, akiknek nem jutott táncos. Anikó nem volt közöttük. Csak álltam egy darabig a fal mellett s nem láttam egyetlen ismerős arcot sem. Egy-egy leány csodálkozva felém pillantott s a legények is mustrálni kezdtek a szemükkel, ahogy idegent szokás. Aztán egyszerre megláttam Anikót a táncolok között. Piros szoknya volt rajta és csak 18 König bíboros szentelte be a koporsót, de mielőtt a szertartás befejeződött volna, két magyar koncelebránsa vezetésével — Mészáros Tibor és Ádám György főlelkész mondották a bíborossal együtt a szentmisét — a jelenlevő sokszáz magyar ajakról felhangzott a “Boldogasszony Anyánk” ősi magyar egyházi ének. Az árva nép küldöttei találkoznak A szentmise után találkoztunk a közel száz magyar katolikus pappal, akik részt vettek a szentmisén. Csertő prelátus úr, a Vatikán főügyészhelyettese, Zágon prelátus, Msgr. Szabó János South Bendből, az Amerikai Katolikus Liga képviseletében, s jóformán minden európai magyar pap jelen volt, közte Rúzsa főtisztelendő Párizsból, aki a hercegprímást venezuelai és colombiai útjára is elkísérte. Ott voltak, persze, Schlachta Margit leányai, a buffaloi kedvesnővérek is. Egyikük oly egyszerűen fejezte ki az igazságot, amit valamennyien éreztünk: “Most már nem érte, de hozzá fogunk imádkozni és a hercegprímás nem fog cserbenhagyni bennünket az Űr zsámolyánál sem!” Máriacellben A temetést csütörtökre tűzték ki Máriacellbe. Máriacell a hercegprímás választása volt: könnyen elérhető a magyaroknak, azon kívül a 14. század közepe óta, amikor Nagy Lajos királyunk adománya magyar kápolnát emeltetett a Dóm helyén — s részben még ma is megvan a templom pincéjében —, rengeteg magyar emléket őriznek a máriacelli kegytemplom falai. A felső templomban van a Szent László kápolna is, ahol Szelepcsényi György prímás, esztergomi érsek, a török idők híres főpapja alussza örök álmát, miután 1685-ben bekövetkezett halálakor (Buda még török kézen volt és dúlt a felszabadító háború) nem temetkezhetett el Esztergomban. Közel 300 év múlva, Mindszenty József bíboros, egy másik esztergomi érsek, Szelepcsényi sírjának lábánál temetkezett el, ideiglenesen, mert Buda még mindig az újpogány hódítók megszáUását nyögi. A történelem igazán ismétli önmagát. .. Csütörtökig azért kellett várni, megt König bíboros fenntartotta magának a megtiszteltetést, hogy bíborostársát eltemesse, viszont négy napra a portugáliai Fatimába kellett repülnie. így aztán csütörtöknél hamarabb nem lehetett a temetést megtartani. Máriacell májusi, tavaszi virág-
