The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-06-01 / 6. szám
JUNE, 1975 THE EIGHTH TRIBE Page Twenty-one úgy lobogott a forgásnál. Szeme csillogott, arca piros volt és nagyokat kacagott. Csizmája néha megdobbant a padlón. A legény, akivel táncolt, jómódú gazdalegénynek látszott. Feszes fehér nadrág volt rajta, fényes csizma, fekete mellény, lobogóújjú ing. Nagyokat kurjantott és úgy fogta körül Anikó derekát, hogy megviszketősödött tőle a fülem. Sokáig álltam ott és Anikó még mindig nem nézett felém. Egy berúgott legény megállt előttem. “Honnan jöttél, he?” “A hegyekből”. “Látszik” röhögött a legény és tovább ment. Aztán a muzsika elhallgatott. A cigányok letették a hegedűiket, falnak támasztották a nagybőgőt és átmentek a korcsmába. A táncoló párok szétoszlottak. Egy részük leült a padokra, egy részük kiment levegőzni. Mikor Anikót újra megláttam, ott ült a sarokban két másik leány között. Vidámak voltak mind a hárman, de mégis Anikó kacagott leghangosabban. A legény, akivel táncolt, ott állt mellettük. Most már nem várhattam tovább, mert még gyávának mondtak volna s kikacagnak. Megindultam hát keresztül a szobán, Anikó felé. Alig léptem néhányat, észre vett. Láttam, hogy megakad rajtam a szeme, arca csodálkozó kifejezést ölt s még a szája is félig nyitva maradt, ahogy beszélt. Erre a másik két leány is felém nézett, sőt a legény is megfordult, hogy szemügyre vegyen. “Szerbusz Anikó” mondottam, amikor odaértem hozzá “hát mit csinálsz?” Elpirult az arca, amikor kezet nyújtott. “Szerbusz... hát te honnan jössz?” “En a hegyekből”. “Ott élsz még mindig?” “Ott”. Ezzel elakadt közöttünk a beszéd. Az idegen leányok, akik Anikó leánybarátai lehettek, összevihogtak. A legény összehúzott szemmel nézett reám. Úgy öt-hat évvel lehetett idősebb nálam, magos volt és csontos, arcán gúnyt és lenézést láttam, ahogy reám pislogott. Összehasonlítottam a magam szegényes ruházatát az övével és még jobban éreztem a helyzet félszegségét. Szerencsére a cigányok visszajöttek és hangolni kezdték szerszámaikat. Mikor az első ütem fölcsendült, intettem a fejemmel Anikónak. “Gyere”. Már mozdult is, de abban a pillanatban megfogta a karját az idegen gazdalegény. “Anikó ma egész este velem táncol” mondta gorombán. Láttam, hogy Anikó elsápad. Talán én is elsápadtam egy kicsit. “Igaz ez, Anikó?” “Amit én mondok, az igaz!” mordult rám durván a legény és huzni kezdte Anikót a táncba. De én ott álltam előttük és éreztem, hogy a vér lassan a fejembe és az ökleimbe tolul. “Tőled akarom hallani, Anikó”. Anikó sápadt volt. Már a másik két leány sem kacagott, hanem ijedten néztek minket. “Felelj, Anikó. Velem akarsz táncolni, vagy ezzel?” A szája reszketett. “Ne haragudj ... de most...” Dideregtek Anikó szájában a szavak és éreztem, 19 zásban egyike a világ legszebb helyeinek. S özönlöttek a magyarok mindenfelől, Torontóból Vaszary Rózsa, Dél-Afrikából Nikolics Ferenc és Szigethy Miklós, Dél-Amerikából, egész Európából papok és laikusok sorra megérkeztek, hogy jelen legyenek a temetésen. S jöttek sorra a főpapok: König bíboros bécsi, Döpfner bíboros, müncheni érsekek, a regensburgi megyéspüspök, László István burgenlandi megyéspüspök, P. Verenfried von Staaten premontrei, Nobel-díjas “szalonna-páter”, milliók segítője a háborút követő éhezés napjaiban Európa minden országában, dr. Ádám György müncheni magyar főlelkész s a papok, szerzetesek, apácák százai. A máltai lovagok küldöttsége, a traisskircheni magyar menekülttábor új lakóinak népes csoportja (mind nagyon fiatalok). Azt a hírt hallottuk, hogy a budapesti hatóságok kétnapos határzárat rendeltek el az osztrák-magyar határon — nyugati irányban. Ide tartozik még az is, hogy a szertartás végefelé egy IKARUSZ autóbusz “Különjárat” jelzéssel gördült a máriacelli kegytemplom elé. Az utasok kiugráltak s egyenesen a Szent László kápolnához siettek. Ott térdeltek félórákig a hercegprímás még befedetlen, a kápolna padlózatába vájt sírja előtt. így köszöntötte őt, képletesené az újpogány rabság szovjet bilincseit hordozó haza. Mint kiderült, az utasok IBUSZ turisták voltak, akik Ausztriában jártak a hercegprímás halálakor. Mikor megtudták, hogy a temetés Máriacellben van, ide siettek. Senki sem gátolhatta meg a “szocialista” Magyarország Ausztriában levő polgárait, hogy könnyes búcsút vegyenek a hercegprímástól. Sapienti sat. És akik nem jöttek? A hazai magyar katolikus egyház képviselői. A megyéspüspökök, a magyar rendek fejei. A papság vagy szerzetesek közül egy sem. Ilyen szabad a magyar katolikus egyház 11 évvel a “protokollum” után. A hercegprímás koporsója reggel háromnegyed nyolckor jelent meg. Máriacell polgármestere és a főapát fogadták a koporsót, amelyet a csendőrség díszőrsége vett körül. Ezrek rótták le tiszteletüket a katafalkra helyezett koporsó körül. Fél 11 órakor indult meg a menet a máriacelli Wiener-Strassen keresztül a főtemplom felé. Ministránsfiúk, magyar cserkészek, cserkészlánykák, a nővérek és a papság hosszú sora után apátok
