The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-06-01 / 6. szám
Page Eighteen THE EIGHTH TRIBE JUNE, 1975 megint. “Elbírom magam is” mondtam. “Nem azért... de úgy sincs más dolga”. így aztán elindultunk együtt. Végigmentünk a tisztáson, be a fák közé. Egy sűrű fenyőre akasztottam volt föl a húst. Odaértünk s még mindig nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Mikor megálltam a fenyőnél, Anikó ezt mondta: “Vártalak a pataknál... múlt nyáron ... sokáig”. Ránéztem Anikóra. Azt hiszem, nagyon komoly volt az arcom akkor. “Nem állhattam be bojtárnak többé”. “Tudom. Voltam odaát és Samu bácsi elmondott mindent”. Álltunk zavartan és néztük egymást. “Hát igen” mondtam “most így van”. “Hol éltek?” “A Belcsujban”. “Ilyen közel?” Éreztem, hogy arra gondol: miért nem jöttem eddig. De nem mondta ki a kérdést. És én örvendtem annak, hogy nem mondta ki. “Itt a hús” tereltem másra a szót és levettem az őzet a fenyőágról. Szó nélkül segitett. Úgy vittük, végig a tisztáson, a sztinaházig és nem beszéltünk közben. Anikó apja megtöltött egy átalvetőt sajttal és ordával. Senkitől még annyit nem kaptam egy őzért, aminek amúgy is hiányzott már az egyik combja. “Nem lesz sok?” kérdeztem. Legyintett: “Van elég. Az uraságé úgyis. Az átalvetőt majd visszahozod, ha erre jársz”. Vállamra vettem az átalvetőt és elbúcsúztam Másnap reggel visszavittem. A karámok üresek voltak, csak egy öreg kutya ugatott meg, amikor fölértem a tisztásra. A sztinaház mögül Anikó jött elő és felém nézett. Aztán leült a küszöbre és várt reám. “Apám kiment háncsot fejteni, deberkének”. Leültem melléje a küszöbre. Lassan eredt meg köztünk a szó. Beszéltem erről-arról. Hogy miképpen élünk, hogyan égetjük a szenet. Anikó halgatott, aztán egyszerre csak térdemre tette a kezét. “De azért .. .most már eljössz néha, ugye?” “El” feleltem és forró lett a szám a szó után. Attól kezdve alig volt nap, hogy el ne vetődtem volna a Ciba-poján felé. Néha ott marasztottak ebédre, vagy vacsorára. És ha nem vittem húst, akkor is tömött az Anikó apja valamit a tarisznyámba mindig. De aztán az a nyár is eltelt. Jött a dér, megsárgult az erdő s a juhokat lehajtották. Sokáig nem jártam arrafelé. De aztán egy napon szarvasbikát hallottam bőgni a Ciba-pojánon, reggel. Jóhangú bika volt s én tudtam, hogy vadászurak nincsenek a környéken sehol. Mire fölértem, már nem volt ott a bika. Csönd volt a tisztáson és köd. Hideg, szürke, gomolygós köd. A gyep fehér volt a dértől és a fehér gyep közepén, félig a ködbe merülve, árván álltak a karámok. Félelmetesen üresek voltak. Félelmetesen üres tud lenni egy tisztás, így ősszel, egy olyan tisztás, amelyiken nyáron valakivel együtt voltunk. 16 Dr. POGÁNY ANDRÁS: A SZENT ISTVÁN DÓMTÓL MÁRIACELLIG Május 9-én, pénteken délelőtt a Duna ezüstösen csillogó vize köszöntött, amikor leszállni készültünk a schweihati repülőtéren. Az ég színe zavartalant kék volt, minden tavaszi napsütésben fürdött, csak a szívem volt nehéz. — Mindszenty bíborosunk temetésére érkeztem Bécsbe, a Közös Magyar Külügyi Bizottság és a Magyar Szabadságharcos Világszövetség képviseletében. A repülőtéren Tímár Andrásba, a Kanadai Magyar Szabadságharcos Szövetség elnökébe ütköztem, aki a Kanadai Magyar Szövetséget is képviselte. így indultunk el a volt császárváros felé. A Szent István Dómban Alig, hogy letettük a holminkat, a Pázmáneumba siettünk. A drága szociális nővérek, akik a hercegprímás háztartását látták el, őszinte kedvességgel fogadtak. Ott volt már dr. Horányi Tibor, a St. John’s Egyetem tanára New Yorkból, aki előző nap érkezett. Vecsey, Mészáros és Harangozó főtisztelendő atyák hamarosan útbaigazítottak: este hét óra harminckor a Szent István Dómban találkozunk. ★ A Szent István Dóm és a Graben környéke olyan, mintha feltúrták volna. A bécsi földalatti építkezése folyik. A Dómhoz vezető ideiglenes átjárók labirintusra emlékeztetnek. Alig tudtunk átvergődni a főbejárathoz. Mint mindig, most is sok a látogató Bécsben és mindenki meglátogatja a Szent István Dómot. Noha a mellékoltáron szentmisét mondanak, mi a főoltár elé sietünk, ahol Mindszenty bíborsunk van felravatalozva. A ravatal körül tucatjával a koszorúk, mellette fekete térdelő és a bécsi magyarok ima-őrszolgálata... A templom hideg és nedves, mégsem akar mozdulni senki sem. S az imazsámolyon egymást váltják a magyarok. Mikor ránk került a sor és a koporsó közvetlen közeléből szólhattam Hozzá, minden magyarok lelki fejedelméhez: “egyedül maradtunk József atyánk!” tört fel a panasz lelkemből... De aztán elresteltem magam. Isten új magyar szentje kitartásra, rendíthetetlen hitre tanított: egyikünk sem lehet kishitű, egyikünk sem lehet méltatlan tanításához! S a magyarok egyre jöttek, hogy utolsó üdvözlettel fejezzék ki tisz-
