The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-06-01 / 6. szám
JUNE, 1975 THE EIGHTH TRIBE Page Seventeen MINDSZENTY WASS ALBERT Gonoszság korának Áldott lelkű Minden hű magyarnak Lelki fejedelme. Bilincsbevert népünk Ügye szószólója Szabadságharcunknak Lobogó zászlója. Nemzeti keresztünk Mártír hordozója Igaz magyarságunk Megfogalmazója. Minden magyar vágynak Megtestesítője Szent István országa Tovább építője. Egységes magyarság Igehirdetője Egyházi békesség Beteljesítője. Kicsiknek nagyoknak Atyja és testvére Ifjak és öregek Örök példaképe. Nemzeti kincseink Harcos őrízője Családi tűzhelynek Szent védelmezője. Magyar anyanyelvűnk Oltalmazó papja Nemzeti jövendőnk Acél akaratja. Bűnöző korunknak Igaz prófétája Megtévedt magyarok ítélő bírája. A huszadik század Lánglelkű óriása Örök Magyarország Hős hercegprímása. Szavunkban szól szava Szívünkben él hite Velünk harcol tovább Mindszentynek lelke. ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény (folytatót) Kemény életünk volt, ott fönt a kalibában. Végére járt a nyár, amikor kiengedtek a börtönből és öcséméknek még csak egy kemencéjük égett. Meg kellett markolni a munkát. Mire az első hó lehullott, három kemencénk füstölt már és a kalibát is rendbe tettem, ahogy lehetett. Persze, nem lett ház belőle soha, csak kaliba maradt, elől nyitott s igy egész éjszaka kellett őrizni a tüzet, amikor a hidegek beálltak. De akkor már puskám is volt megint. Azt is Durdukás szerezte. És ő vette meg a bőröket, amiket éjszakánként lehordtám neki. A húsra volt néhány emberem, aki föl járt hozzánk és málélisztet hozott, sót, ecetet s ami még kellett az élethez. Hosszú tél volt s mi sokat fáztunk abban a kalibában. Különösen, ha fújt a szél s a havat bevágta a fölél alá. Meg éjszakánként, amikor a fák recsegtek a fagytól. Megzuzmarásodtunk a bunda alatt olyankor s a kezeink meggémberedtek. Körülástuk a havat s fölhánytuk a kalibára, így valamivel melegebb volt. Aztán az is eltelt. A három kemence szenet lecsusztattuk még szánkón az ilvai malomhoz s mire végire értünk, kitavaszodott. Aztán nyáron újra összetalálkoztam Anikóval. Azon a napon őzet lőttem a Ciba felső üverében. Egy combot levágtam magunknak, a többit, úgy gondoltam, becserélem másféle ennivalóra. A Ciba-poján közel volt s tudtam, hogy a juhászok már ott vannak, mert néhány nappal azelőtt hallottam a kolompjukat. Bevallom őszintén, Anikóra nem is gondoltam már. Annyi minden történt közben és olyan nehezen éltünk, hogy az az utolsó nyár, amit Samu bácsinál szolgáltam, már végtelen nagy távolságban volt tőlem. Csak fölmentem a Ciba-pojánra. Aztán egyszerre szembe találtam magamat Anikóval. Dél volt, a juhokat éppen fejték. A sztinaház ajtaja nyitva állott s mert a karám körül nem láttam senkit, akit juhosgazdának nézhettem volna, megindultam a nyitott ajtó felé. Már a küszöb kövén volt a lábam, mikor a ház sötétjéből valaki kilépett az ajtóba. Anikó volt. Megnyúlt a két esztendő alatt, mióta nem láttam. Megnyúlt, kitelt. És ahogy ott egyszerre csak elém lépett, olyan szép volt, hogy a lélegzet elakadt bennem egy percre. Elvörösödött és azt hiszem, elvörösödtem én is. Nehány pillanatig néztük egymást. Aztán ő köszönt elsőnek. “Adjon Isten. ..” “Adjon Isten” feleltem “a bácsot keresem”. “Apám bent dolgozik a sajttal”. Bementem. Elmondtam a dolgot az őzzel. Anikó apja nem csodálkozott, csak azt kérdezte: “Hol hagytad?” “Lent az erdőben”. “Hozd csak föl. A leány majd segít”. Anikóra néztem és azt hiszem elvörösödtem Dömötör Tibor 15
