The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-05-01 / 5. szám
Page Fourteen THE EIGHTH TRIBE MAY, 1975 és a keze véres volt és látni lehetett alatta a feltépett ruhát és vért, sok vért. “Mély a seb?” “Egészen bentig ... jaj ..Összehúzta magát a fájdalomtól. “Valamit tenni kellene...” mondottam. Apám megrázta a fejét. “Én már elpusztulok, fiam ... én el. ,Aztán összekuporodott és nem mozdult többet. Próbáltam hozzá nyúlni, hogy fölemeljem és haza vigyem, de úgy nézett rám, hogy nem mertem háborgatni. Talán egy óra telt el így, ő kuporgott a hóban és én álltam mellette és a szemünk néha találkozott. Talán egy óra. Aztán meghalt. Lementem öcsémért, szánkóra tettük s haza vittük. Fölravataloztam illendően s melléje fektettem a puskát is. Öcsém azt akarta, hogy dugjuk el a puskát, de én arra gondoltam, hogy húsz évig élt apám puska nélkül, húsz hosszú-hosszú évig. És a puskát odafektettem melléje, a ravatalra. És apám úgy feküdt ott, olyan méltóságosan és szépen, olyan megbékélten és annyi komolysággal az arcán, a puska mellett, hogy amikor a csendőrök s a doktor följöttek hozzá, le kellett vegyék a sapkájukat előtte. Pedig ők az állam és a törvény emberei voltak s apám szegény, csak egy öreg, halott magyar. Aztán a csendőrök elvitték magukkal a puskát s mi eltemettük apámat. Ott ástunk neki gödröt a nyírfa mellett, hol anyám is feküdött. A temetést követő napon fölmentem a Korbujra. A kan még ott feküdt. Lehúztam a bőrét, agyarait is kiszedtem. Eltettem emlékbe őket. Sokáig megőriztem még a bőrt is, az agyarakat is, hiszen mindössze ennyi maradott csak apám után. Mikor félév múlva a börtönből kiengedtek, ahova a puska miatt s apám helyett kerültem volt, a házunkban már más lakott. Egy idegen ember. Román ember, puskával járó, igazi erdőőr. Engem csak egy üzenet várt. Hogy a Belcsujba menjek. A Belchuj bent van mélyen az erdők között s forrásai ott fakadnak valahol a Ciba-poján alatt. Ott leltem meg öcsémet s Julikát. Kalibát róttak maguknak s befödték fenyőkéreggel, mint a széégetők. A kaliba elé kiterítették a vaddisznó bőrét, azét, amelyik apánkat megölte. S döntötték a fát, fűrészelték, hasogatták. Szenet égettek. Egy kemencéjük füstölt már alább. “Kihajtottak a románok ide, mint az állatot” mondotta öcsém sötét arccal”, még a juhokat sem hozhattuk el, még kendőt is csak kettőt a házból. Azt mondták, adós maradt apánk az erdészetnek, meg a büntetés a puskáért, meg minden. . .” Nem beszéltünk erről többet. A románokról sem. De az a két év, amig a Belcsujban laktunk, a kemencék mellett, télen és nyáron: belénk égetett valamit, amit ki nem törülhet onnan többé senki. 14 — folytatjuk tett asztaláért. Fizeti érte az útra készülődő napok, a búcsúzó órák szív-fájdalmait \ a jövő-menő költözés érzékeny fájdalmát. Ki ne látott volna szülőhazánkban búcsúzó gólya madarat!? Amint költözését megelőzőleg már napokkal előtte hangos kelepeléssel jelzi idejének megismerését. S elmenetele napján ki ne látta volna, amint számtalanszor körül repüli fészkét: le-leszáll rá, repkedő szárnyaival mintegy átöleli, mig párja fölötte kering. Aztán megcserélik a fájó szerepet, miközben folyton kelepelnek: búcsúznak fészüktől, elköszönnek otthont adó gazdájuktól és a gyönyörű magyar tájtól. Mindig fájó szívvel néztem őket és úgy éreztem, hogy az ő szívük is ugyan úgy fáj, mint az enyém. És ezt a fájdalmat egész életükön át évente kétszer szenvedték: mikor a magyar földről, a magyar ég alól költöztek és megint, mikor Délről, a napsugaras Itáliából vagy Afrika ragyogó ege alól. Ezt az évi kettős fájdalmat kell fizetniök az öröknyár boldogságáért. Azért, mert két hazát adott végzetük. Valahogy úgy érzem, hogy a vándor-madarak sorsát csak a szülő-hazákból kivándoroltak tudják igazán átérezni. S azok között mi, magyarok is. Mert vájjon nem azért keltünk-e útra mi is, hogy a honi élet viharát, rideg nincstelenségét elkerüljük? Hogy ennek a bőkezű hazának, a jólét, a gondtalanság öröknyarában sütkérezve, mindig terített asztaláról élhessünk? És mégis, melyik vándor magyar testvérem ne érezne a két haza boldogsága mellett is szívfájdalmat!? Mert bizony egyformán szívünkhöz nőtt hazánk, mind a kettő: Hungária bölcsőnket ringatta, Columbia asztalt terített számunkra. Ezért nem lehet nekünk, magyar földön született magyaroknak, jobban szeretni egyiket a másiknál. Mert ha Hungária nem ringatott volna bölcsőjében, ha nem nevelt volna fel — és sokakat nagyra is! — áldott tenyerén, akkor ma nem ehetnénk — és sokan nem duskálkodhatnának — Columbia gazdag asztaláról. Mint ahogy a gólya madarak nem szeretik egyik hazájukat jobban a másiknál, úgy nem szerethetjük mi sem, Magyarországon született magyarok. Lehetünk és vagyunk is, áldozatos szívű polgárai Columbiának és ugyanakkor szerető szívű gyermekei Hungáriának. Nálam legalább így van. Nekem nem megtagadott “ó-haza” Hungária és nem fogadott “új-haza” Colum-
