The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-05-01 / 5. szám
MAY, 1975 THE EIGHTH TRIBE Page Thirteen rabszolgává és megvetett emberré taposta és soha egy pillanatig nem jutott az eszébe, hogy a törvényt ki lehetne játszani, bármennyire is sajgott benne a vágy. Szegény apám. Ő még egy régi ország és egy régi erkölcs emlékét hurcolta magával, húsz megalázott nehéz esztendőn át és úgy fogadta a változó törvényt, mint ahogy a változó időjárást fogadja a hívő ember, béketüréssel és alázattal, mert hiszen Isten s a törvény tudják, mit cselekszenek. Szegény apám. Reszketett a keze másnap, amikor fent a hegyen átadtam neki a puskát. Megnyirkosodott a szeme és féltem hogy elsírja magát. Aztán elvitt az üverekbe és megjárta velem a gerinceket és sorra mutogatott mindent, amit tudott. “Ha ide fölállsz este, biztos az őz . .. itt járnak le a szarvasok vízre... ez itt a vaddisznók váltója ... a medvéké odébb, a szikla alatt. Verőfényes időben itt leled a vadat . . . havazáskor ott fent a szálasban... ez itt a fajdok dürgőhelye, tavaszkor . . .” Délre nem mentünk haza. Délután megálltunk egy üverben. “Itt róka járt” súgta apám. Leshelyet tapostunk magunknak a hóban, aztán vártunk. És a szürkület beállta előtt apám meglőtte a rókát. Hogy ragyogott a szeme akkor! Soha sem felejtem el. Szemöldöke, szempillája csupa zúzmara volt, zúzmara lepte a bajuszát is, de a szeme ragyogott nedvesen, mint két nyári csillag. Aztán megmutatta, hogyan kell nyúzni a rókát. És másnap elvittem Durdukásnak a bőrt, a puska árába. Azon a télen még három rókabőrt vittem le neki és két vaddisznóbőrt. A harmadik vaddisznónak a bőrét megtartottam magamnak. Nagy remetekan bőre volt. Az ölte meg apámat. Tavaszodott már akkor, a hó lágy volt és kásás. Apám fölállt a Korbuj-gerinc nyergében, ahol a disznók váltója volt, én meg terelni kezdtem a Korbuj oldalát fölfelé. Kongattam baltafokkal a fákat. Aztán egyszerre csak lövést halottam fönt a nyeregben. Utána még egyet. Aztán csönd lett. Mikor odaértem, ahol apámat hagytam volt, először a disznót láttam meg. Ott feküdt a hóban és a hó véres volt körülötte és látszott véresen a nyoma, ahogy elvonszolta magát odáig. Aztán a nyom végén megláttam apámat is. A hóban ült, összegüzsörödve, kissé oldalt billenve, feje a térdén. Mikor a lépteimet meghallotta ropogni, fölemelte a fejét. Rám nézett. Talán tiz lépésre lehettem tőle akkor. Bajuszán megláttam a vért. “Mi van, apám?” Nyögve felelt, alig ismertem meg a hangját. “Megcsufolt a dög . .” Odaszaladtam hozzá. Kezét a hasára szorította 13 Rágondolok s ilyenkor rajtam Halál bús árnya átsuhan, Remegve kérek Istent, embert: Nyissátok meg hozzá útam! Nyissátok meg, hogy ráboruljak, Mert én hű gyermeke vagyok, Még akkor is keblére vágyom, Ha messzi tőle meghalok. Szabó László Szabóné Lévay Margit HUNGÁRIA — COLUMBIA Irta: Szabóné Lévay Margit Soha nem volt ilyen nehéz e szívem, mint a jelen idők alatt. Csak most tudom teljes mélységében átérezni Tompa Mihálynak “A gólyához” írt panaszát 8 annak legközelebbről érintő sorát: “Neked két hazát adott végzeted.” Tompa boldognak hitte a gólyamadart, hogy két hazát adott végzete, hogy kikerülve a telet, egész életét a tavasz és nyár sugaras melegében, virágos szépségében élheti le. Részben jól hitte Tompa, mert bizonyára boldogság lehet az élet telét mindég kikerülni; nem érezni soha hózivatarokat, ólmos esők fagyasztó hidegét; nem látni soha lombtalan erdőt, jégpáncélos mezőt, befagyott tavakat, folyókat. De a boldogságért mindig nagy árat kell fizetni. A Sors éppen úgy nem adja ingyen az élet örömeit, mint ahogy a kereskedő nem, üzlete portékáit. Nagy árat fizet a gólya madár is az öröktavasz szépségeiért, az öröknyár mindig terí-
