The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-05-01 / 5. szám
Page Twelve THE EIGHTH TRIBE April, 1975 Szabó László SZÜLŐFÖLDEM Az éj ringató, lágy ölében, Mikor mindenki elaludt, Szívem, lelkem zokogva hívja A sajómenti kis falut. Azt a falut, ahol születtem, Melytől a Sors messzi vetett, Mely úgy szerette és csodálta Ezt a csavargó gyermeket. Ilyenkor egy tündér: a honvágy, Szívembe markol s húz haza, Régi nóták gazdag határán Zeng a kalász, cseng a kasza. Búg tilinkók ábránd-esőjét Trillázz ák a selymes szelek, Mik sírva úsznak át a légen Piros pásztortüzek felett. Én a Pallag-szőlő tetőről Nézem hosszan, szerelmesen, Bűvös tájkép dicsfénye színét Issza sugár-szomjas szemem. Tágas mezők hátára kígyóz A gyor8zivü ezüst Sajó, Partján falum úgy haskol végig, Mint révben alvó nagy hajó. megigértették, hogy nem szólok róla senkinek s ha megfognak vele, akkor sem árulom el, kitől vettem. “Mert magyarnak szigorúan tilos lőfegyvert a kezébe adni” magyarázta öreg Durdukás, nagyképűen, “de mi nem vagyunk olyan emberek .. .” Hát nem is szóltam senkinek. Apámnak se. Fölvittem a puskát a hegyre, kerestem neki egy száraz faodut s abban tartottam. Húsz töltényt kaptam hozzá Durdukástól. Az első hattal megtanultam lőni. A hetedikkel lőttem egy fajdtyukot. Szürköletkor mertem csak hazamenni a madárral. Apám otthon volt már, bocskorait szárította a tűznél. Elébe tettem a madarat. Apám elbámult. “Honnan van ez?” “Találtam”. “Biztosan megfagyott!” tapsolt Julika az örömtől. “Húst eszünk holnap! Madárhust!” “De ne szóljatok róla senkinek” intettem meg Julikát s az öcsémet. Apám kezébe vette a madarat, megnézte, de nem szólott semmit. De később, amikor kimentem a pajtába, hogy ellássam éjszakára a juhokat, kijött utánam. “Honnan van puskád?” kérdezte fojtottan és a szeme különösen csillogott. Elmondtam neki, amit lehetett. Apám nekitámaszkodott a jászolnak és éreztem lélegzetében az izgalmat. “Húsz éve nem járt puska a kezemben” mondta és a hangja mintha remegett volna, “húsz éve! De nagyon kell ám vigyázni tudod. . .” Szegény apám. Ahogy ma az eszembe jut mindez és visszagondolok azokra az időkre, melyek a béke és az elnyomatás különös keverékéből tevődtek össze: még százszorosabban érzem átsütni a múlton azt a nagy, lefojtott vágyakozást, amit húsz esztendőn keresztül őrzött és hordozott magában a puska után. Milyen fájdalmas és milyen megalázó lehetett húsz esztendeig élni ezzel a vággyal fent az erdőkben és mindég csak a mások vállán látni a puskát és naponta vadakkal találkozni és naponta arra gondolni: ha csak egy napra is egyenjogú polgára lehetnék ennek az országnak ... csak egy napra ... ! Micsoda megalázás lehetett ez egy ember számára. Micsoda rettenetes gyűlölet kellett ahhoz, hogy egy államhatalom igy megbélyegezzen embereket az anyanyelvűk miatt, mint ahogy apámat bélyegezték meg húsz éven át. Mi, akik ebben nőttünk föl, már nem érezhettük ezt annyira, mert bennünk már természetessé vált az önvédelem, a törvények és a rendeletek kijátszása. De apám, ő abban nőtt föl, hogy a törvény szent. Mert az a törvény, amelyiknek védelme alatt ő emberré nevelkedett, a régi Magyarország törvénye, valóban szent volt. Egy szentkorona törvénye volt, mely nem tett különbséget ember és ember, csupán erkölcs és erkölcstelenség, rend és rendetlenség, erény és bűn között. És apám számára szent maradt továbbra is a törvény, még az is, amelyik őt 12 A templom tornya, mint az árboc, Szórja messze a sugarat, Égre törő Kálvin-hitével Magának lelkeket arat. Körülzárja a dús medencét A Bükk s a vámosi hegyek, Fent a Mátra havasba kéklő Orma tündért játszik veled. Délfelé az Alföldbe vágja Sarkantyús csizmáját a sík, Sajó, Hernád habzó dalával Tiszánk szeszélyébe hasít. A természet remekbe vésett Megáldott Éden-kertje ez, Melynek szívétől elszakadni, Nincs, kit halálra nem sebez,
