The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-05-01 / 5. szám
MAY, 1975 THE EIGHTH TRIBE Page Eleven Anyák Napjára Én édes, drága jó Anyám kimondani sem tudom talán, mennyit köszönhetek neked, oh, bár lehetnék mindig veled! Amióta csak szültél e világra, boldogságom volt minden vágyad, szerető szívvel Őrködtél felettem és kisérted minden léptemet. Kis ágyamban betakartál, dalos ajkkal elaltattál, betegségben ápolgattál, puha kézzel simogattál. Bánatomban voltál vigasztalásom, örömömben legkedvesebb barátom, Ha elestem felemeltél, sikeremnek társa lettél. Te tanítottál imádkozni, másokért áldozatot hozni, választani jó és rossz között, keresni, ami érték s örök. Te tanítottál a szép magyar szóra, magad adtál példát a jóra, hogy a család becsületére váljak és dicsőségére hazámnak. Jóságodat, drága jó Anyám, szó nem tudja megköszönni tán, ezért vedd imám, e hála-virágot: legyen neved örökre áldott. Temesváry Anna WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény {folytatás) A házunk egybe épült a műhellyel és a tulajdonképpnei kovácsműhelyen kívül volt még egy kis belső műhely is, amely már a lakáshoz tartozott. Itt végezte az öreg Durdukás a kényesebb munkákat. Ezen a kis műhelyen kellett keresztül mennünk, hogy bejussunk a szobába és ahogy ott áthaladtunk, mindenféle ócska géprészek között megláttam a sarokban egy puskát. “A jegyző űré” mondotta a Durdukás-fiú, amikor meglátta a pillantásomat, “javításban van nálunk”. “Ért apád ehhez is?” kérdeztem csodálkozva. “Mit apám! Én is értek!” “Tán vadászni is szoktál?” “Szoktam hát”. “Puskád is van?” “Van apámnak”. Aztán átmentünk a szobába. Durdukásné süteményt tett elém és pálinkát és a Durdukás-fiú beszélni kezdett a városról, az iskoláról és mindenféléről. Magyarul beszélt, mert én más nyelven nem értettem, de sok idegen szót kevert a beszéd közé és sűrűn emlegette a román kultúrát. Csak félig figyeltem oda, mert gondolataim folytonosan visszatértek a puskához. Egyszer aztán kiböktem. “Ha én a te helyedben lennék” mondottam neki, “nem tölteném az időmet ott a városban, hanem mind csak vadásznék!” “Az más” felelte Durdukás komolyan “nekünk románoknak tanulni kell, hogy urak lehessünk. A kultúra, tudod .. .” Nem érdekelt a kultúra. Engem csak a vadászat érdekelt. “Te” szóltam közbe “ha csak egyszer vadászhatnék . . . érted, csak egyszer . . .!” “Hát mért nem vásárolsz egy puskát magadnak ?” kérdezte Durdukás, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. “Mert nekem nem adnak rá engedélyt, tudod...” Éreztem, hogy elpirulok ennél a mondatnál, mintha restellni való lett volna abban, hogy magyar vagyok. De Durdukás elbiggyesztette erre a száját és legyintett. “Annyi ezresem lenne, ahány engedély nélküli puska a havasban van! Azt hiszed, minden fa mögött egy csendőrőrmester áll. .. ?” Aztán kiderült az is, hogy éppen van náluk egy ilyen eladó puska, “kéz alatt”. Valami öregember kínálta a harmadik faluból. Két csövű, kakasos, kivül-belül rozsdás, ütött-kopott jószág volt. De az én számomra a világ első számú csodája mégis. Durdukás megmondta az árát. Szép összeg volt, de nem megszerezhetetlen. “És tölténnyel hogy lesz?” kíváncsiskodtam dobogó szívvel. “Azt majd kapod tőlünk” felelte nagylelkűen Durdukás “mi nem tartozunk azok közé, akik lenyúzzák a magyarokról a bőrt ...” Felajánlottam, hogy ledolgozom a pénzt, de Durdukás legyintett. “Ne verd a fejedet miatta. Itt a puska, viheted. Töltényt is kapsz hozzá. Csak Ígérd meg, hogy amit lősz, annak a bőrét nekünk adod el. Aztán majd elszámolunk .. .” így jutottam a puskához. Éjszaka vittem el Durdukáséktól. Még 11
