The Eighth Tribe, 1974 (1. évfolyam, 1-7. szám)
1974-11-01 / 6. szám
November, 1974 THE EIGHTH TRIBE Page Fifteen Megint megkenem az öreget. Csanak azt állítja, hogy a zsongó ital vérré válik benne. Mint barátban a lencse. Elhallgatunk. De az udvar felől most iszonyú hang recseg át a kerítésen: — Te urak bolondja, te lingár, kotródsz mindjárt a sámfához! Csanak negyvenesztendős életpárja hadonász a pitvar előtt egy sodrófával. A konty táncot jár a fején, olyan igen föl van háborodva. —Hogy a Behemót venné el azt a félkegyelmű eszedet! Már megint hazudozol? Csanak oda se szagol, csak motyog: — Asszonyszó — kócmadzag. — Dühös a néni, — mondom én. — Csak bepálinkázott, fiam. Oda se neki! Hát oda se neki! Csanakné asszonyság különben is visszahúzódott már, tehát ismét koccintás következik. — Andris bácsi, fel vele! — Én meg azt mondom: le vele! Igazság szerint Bécs zaklat, de nem merem fölhozni, mert akkor makacs lesz. Majd jön vele ő magától. Kezdi is már! — Hogy láttam-e? No látod . . . Fejet csóvál s körmével a csizmája orrát piszkálgatja. De most felüti az orrát, már mint a saját orrát: — Hát láttam, gyermek! Micsoda karakán legény is voltam, az istenfáját! Olyan fácántalú ágaskodott a kalapomnál, mint egy nyirokseprű. Ugyan igaz, hogy néha a pipát is odatűztem a pántlika mellé, de csak ha nem pipáztam. — Pántlikát is viselt ? Csanak kevesli a kérdést: — Pántlikát-e? Háromszor érte körül a kalapomat s hátul lefityegett, hogy a lapockámat verdeste. Hát még a sarkantyúm! — Tarajos volt? Csanak legyinteni készül, de hirtelen eltorzul az arca . . . — Éljen a munkapárt! Ezt kiáltja ugyanis Zács, a körmönfont segédjegyző, ahogy éppen kifordul a községháza udvaráról. Nyilvánvaló, hogy az egészet a maga mulatságára teszi, mert meglóbálja a kalapját s úgy rikkant még egyszer Csanak felé: Csanak fehér lesz az indulattól, mint a kréta e bár a jegyzőbojtár messze lohol már, felugrik és megfenyegeti: — Abcug! Abcug! Reszketve visszaereszkedik az árokpartra s negyedóra kell, mire magához jön: — Fiam! Meg fog szűnni a magyar haza . . . — Ugyan már! — Én mondom neked! Az utolsó választásnál az egész faluban már csak magam voltam az ellenzék . . . Öklére bocsátja a homlokát s úgy mered a sáncba, oly megtört búval, mintha Hungária istenasszony itt a lába előtt könyörögne neki, hogy oldja meg a kezére rakott láncokat. De csak felejt a magyar s Csanak is fölenged, sőt már biztatgat is: — No, megleszünk azért. Koccintsunk, fiam! Összeütjük az üveg alját s akkor cselt hányok neki: — S milyen volt a sarkantyú taréja? — Hát öcsém, hogy ne hazudjak igen nagyot: mint egy rézfazék alja. A sarkantyún rámás csizma, az oldalamon meg cifra dohányzacskó lötyögött a rézpipaszurkálóval. — Szép legény lehetett! Csanak az emlékeiben fürdik: — Mint a viola. —S úgy járt Bécs városában? Mélyen bólint: —De úgy! Igaz, hogy később megfordultam Szentesen is, de az máskor volt. Hát lépdegélek, fiam, a bécsi nagyutcán olyan kényesen, mint a páva. Csak vándorlegény voltam, de fene volt a természetem. Rajtam is ragadt a szeme minden bécsi frájlának. Csak mendegélek, szinte gőgösen, hadd egye a németjit a méreg 8 amint mendegélek, egyszerre egy tulip ántos kapu előtt találom magamat. Szemügyre veszem alaposan, hát csak olvasom ám, hogy a kapun ez áll nagy cifra betűkkel: Itt lakik a magyar király. — Magyarul, Andris bácsi? — Nem is görögül, fiacskám. Persze, mindjárt lekaptam a kalapot, mert igen szívemre vettem a dolgot. — Miért? Csanak egy rögöt piszkálgat s fátyolos a hangja: — Hát, hogy azok a rihesek sose engedik haza a királyunkat.. Keserűség szállt reám, ezért a jobb tenyeremet odatettem a tarkómra s danolni kezdtem . . . — Szép hangja volt, Andris bácsi? — Vivát Tisza!
