The Eighth Tribe, 1974 (1. évfolyam, 1-7. szám)
1974-04-05 / 1-2. szám
Rev Augual #P0 Box XOÍ lev Brunei Molnár íolr,RJ OO903 Page 8 THE EIGHTH TRIBE April 5, 1974 Szekeres István: MÚLIK A TÉL A barátságos meleg nap sugara Az utolsó havat elolvasztotta Hideg dér még a föld testébe rejlik Bár a fák már hajtsák ki rügyeit. A fű zöldéi, tele szűrke szigettel Dermesztő hideg megölte levelét Őszi pázsit ravatalon fekszik Növények élete el enyészik. A lehulott fa levelek el áztak Setétek mint gyász ruhák s a fátylak Korában könnyeket húllat a dér Öntözi lágyan a fa gyökerét. A termő föld csillog de már feketébb Olvad rajta tél köppenye a jég Az ereken fekszik mint egy sziget Jég tábla a viz tetején libeg. Jön a kikelet napról-napra ébred Új tavaszban a növény az új élet Feltámad minden új életet nyer Isten a földre bokrétát rendel. A tavaszi munkához fog az ember Szánt, vet magokat a termő földjébe Nyesi a vinyegét a szőllőjébe Bő mannát követel az új termésbe. Aratja búzáját nyári hőségben Reggeltől estig dolgozik a réten Örömmell küzdj meg üzentem néked Verejtékkell keresd a kenyered. * * * MI PIROSLIK ... Mi piroslik ott az utcán távolban? Szőrös diák karszalaga? Valóban! Sportkocsiját, pénzét, éltét megunta, S “forradalmár” lett belőle, ebadta! A SZÓNOK Zászlószentelési ünnepre virradt a kisváros. Korán reggel már zenés riadó ébresztgette a népet, hogy készülődjék a nagy napra. Három trombitabanda harsogott kegyetlenül. Fel is ébredt mindenki. A délelőtött ünnepi beszédek áradata aranyozta meg. Délben diszebéd volt, mely a kifáradt idegzetű ünneplő tábornak egy kis pihenést hozott. De csak addig, mig a harmadik fogásnál újból meg nem indult a beszédözön. Először a hivatalos dikciók hangzottak el, hajd a magánvállalkozásokra került a sor. Az érdeklődés azonban lassanként csökkeni kezdett. Az unalom bontogatta szárnyait. Legrosszabb időben emelkedett igy szólásra az egyik közismert távszónok. — Nem vagyok szónok, — kezdette, — de lelkemben érzelmek vihara dúl és szavakba kell öntenem azt. Ez után a bevezetés után hosszasan beszélt arról, hogy zászlódíszbe öltözött a város. A házakon zászlókat lenget a szél és ezek mind meghatottan, ujjongó örömmel üdvözlik a testvérjüket: az új zászlót. Ő is kitűzi szíve ablakába azt a gyönyörű selymű zászlót, melyen lángoló betűkkel ragyog a drága, szent szó: Barátság. Közben elröppent vagy tizenöt perc az idők végtelenségében. A szónok pedig ismét és nyomatékosan hangsúlyozta: — Nem vagyok szónok. Rövid leszek. — Helyes! — zúgta a szenvedő társaság. Újabb negyedóra telt el. Sajnos, ez már nem repült. Mindegyik perc fáradtan vánszorgott. A dikciózó azonban nagyobb hévvel tett bizonyságot arról, hogy a zászlókat holnap reggelre hevonják ugyan, de az ő szíve ablakában élete utolsó leheletéig lengeti a szél a barátság zászlaját. — Nem vagyok szónok, —- szólt végezetre, — eljutottam beszédem végéhez. Valaki ekkor (valamelyik meggyötört lélek) keservesen feljajdult: — Milyen szerencsénk, hogy nem szónok! Mi lenne belőlünk, ha az volna?
