The Eighth Tribe, 1974 (1. évfolyam, 1-7. szám)
1974-09-01 / 4. szám
August, 1974 THE EIGHTH TRIBE Page Seventeen KRISZTUS CIPŐJE Óbudán, a hosszú Lajos-utca vége felé, lakott valamikor egy Holubán János nevezetű öreg suszter, aki igen-igen szerette a Szentírást s azt tartotta, hogy még sok száz esztendő eltelik, amig az emberek a Szentírást igazán megértik. Rendesen munka után, este hét óra tájban, szokta az alacsony suszterasztal fiókjából kivenni a kopottfödelű evangéliumos könyvet s olvasott addig, amig az asszony a vacsorával elkészült. Megigazította szemén a pápaszemet, kissé félretolta az asztalon heverő szerszámokat s oda, az ár, dikics és csirizestál mellé, fektette le a könyvet áhitatos mozdulattal, amiből kiérzett a megbecsülés. Kiváltképpen szerette Holubán a hegyi beszédet s nem győzte olvasni azt a mondatot, hogy “boldogok a szomorúak, mert ők megvigasztaltatnak.” Holubának ugyanis volt egy igen szép, okos, kékszemű leánya, aki Isten különös rendeléséből huszonegyéves korában meghalt. Ez a derék leány minisztériumi gépírónő létére megtanulta a susztermesterséget s bár cipőt szabni nem tudott, de olyan ügyesen megtalpalta sarkalta a legfinomabb cipellőt is, hogy maga Holubán mester se különben. Ezt a derék leányt Holubán kimondhatatlanul szerette. Már most, valahányszor Holubán a hegyi beszéd szép mondatát olvasta, abban a minutumban érezte, hogy illatos, édes vigasztalás csöpög a szívébe. Egyszer Holubán felütötte a fejét könyvről. Orrahegyén csüngő szemüveggel az ablakra meredt s ahogy próbálta elképzelni a hegyi beszéd jelenetét, az jutott eszébe, milyen szép lett volna, ha ő Krisztus idejjében Palesztinában élt volna és a véletlen különös szerencséjéből Krisztusnak is készíthetett volna lábbelit. Hej, de szépen megcsinálta volna! Vájjon minő cipő lett volna az? Fél-e, vagy magas szárú? Fekete-e, vagy sárga? Mivel Palesztinában mindig nyár van, még talán leginkább sárga. És fél. De — kapott észbe Holubán — bolondokat gondolok, hisz ahány képen Krisztust láttam, mindegyiken vagy mezítláb volt, vagy saruban. Sarut ugyan még nem csináltam. Óbudán nem viselnek sarut, de azért azt is ki tudtam volna ókumlálni arányosan. Ez máskor is eszébe jutott Holubánnak, mígnem a következő gondolatra jutott: Csinálhatok én cipőt Krisztusnak ma is. Csinál ingyen, Krisztus nevében. Úgyis leányom születésnapja lesz nemsokára, ezzel tisztelem meg magamat. Ahogy másnap Holubán szegért ment a boltba, visszajövet találkozott egy borostásképű, mezítlábas, csavargóforma emberrel. Megszólította: — Hé, atyafi, akar egy pár cipőt? A csavargó kétkedvé nézet Holubánra s azt felelte:-Már hogy a fenébe ne akarnék? — Hát akkor gyüjjön velem. Suszter vagyok, csinálok egyet magának. A csavargó még mindig gyanúperrel élt, hogy valami félbolonddal van dolga, de azért ment. Ahogy a kis műhelybe értek, azt mondja Holubán: — Most mértéket venék a maga lábáról, de ahhoz az kéne, hogy harisnya legyen a Iában van-e harisnyája? A csavargó lenézett a lábára s azt mondta: — Látja, hogy van. Csak nagyon bőrszínű, meg egv kicsit piszkos. Nevetett Holubán s azt mondta: — No, adok magának harisnyát is. Azzal a falmenti szekrényhez lépett, kiválogatott egy erősen stoppolt, de szép harisnyát és jó lélekkel odanyújtotta a csavargónak: Húzza föl! Húzogatja a csavargó, de egyszerre csak abbahagyja s igy szól: — Mondanék én egyebet uram. Ne csináljon nekem új cipőt, hanem adjon készet. Akad itt az is. — Nem bánom, felelt Holubán s a szekrény tetejéről levett pár fehér skatulyát. Próbálgatja a cipőket, de a csavargónak véletlenül kicsi lába volt. Végre a negyedik valahogy illet rá. — Hát ezt magának adom Krisztus nevében. Megköszönte a csavargó bő szóval, azzal odébb állt. Örült Holubán, hogy helyesen cselekedett és megbecsülte leánya emlékét. Ebéd után, ahogy újra munkához látott, még fütyörészett is. Dolgozott-dolgozott, egyszer csak, úgy két óra tájban, beállít hozzá egy asszony. Holubán lejjeb löki szeméről az üveget, ránéz az asszonyra, látja ám, hogy a sarki kofa. Jóravaló, kövér asszony. Ismerte. — Nagyon megjártam, Holubán ur, — kezdi az asszony. — Délelőtt odaáll elém egy csavargó, hogy van egy pár jó férficipője, vegyem meg. Olcsón adja, százezer koronáért. Gondoltam magamban, jó lesz az uramnak, kezembe vettem, megnéztem, megforgattam, megvettem. Hát ahogy délben felpróbálja az uram, kiderült, hogy kicsiny. Sehogyse tudta fölvenni. Megnéztem a cipő fülét, akkor láttam, hogy a Holubán úr csinálta. Szépen megkérném, most vegye vissza. Százezer koronát megér magának is. Beszélt az asszony még egy ideig, a vége az lett, hogy Holubán visszavette a cipőt s kifizette a száz
