Fraternity-Testvériség, 2001 (79. évfolyam, 1-4. szám)
2001-04-01 / 2. szám
Page 8 TESTVÉRISÉG ZÁSZLÓ MEGÁLDÁS A TÁBORHEGYEN Az ötvenhatos szabadságharc 45. évfordulóját ünnepelte a Washington és környéke magyarsága a West Virginia—i Táborhegyen. Az emlékünnepélyen jelen volt a washingtoni osztály minden tisztségviselője, az osztály számos tagja, köztük Dr. Harsányi Pál, a Szabadságharcos Szövetség elnöke. Az alábbiakban közöljük Bertalan Imre lelkipásztor zászlót megáldó beszédét. Ünneplő Gyülekezet! Gyermekkorom harmatos reggelén egy négyosztályos, egy-tantermes falusi elemi iskola gyermekseregében, március 15—i ünnepélyre készülve, messze hangzóan, faluszerte hallhatóan, így harsogtuk a magyar zászló dícséretét: Háromszínü a nemzeti lobogó, Mind a három becsülettel ragyogó. A magyar ember a gyermekévektől az iijúkor lelkesedő esztendein át a csendes aggkorig áhítattal és tisztelettel néz a háromszínü lobogóra. Benne tiszteli legszebb nemzeti ékességünket, a nemzet színeit. Számára nincs, nem is lehet, ne is legyen soha szebb díszítmény. Valahányszor ránézünk, mint most is tesszük, mindig átérezzük, mit hirdet számunkra a ragyogása. A piros szín a magasban az Istenért, hazáért dobogó szív piros vérének, a hazaszeretet égő tüzének beszélő jelképe. A másik szín, a fehér, ott a középen, az élet, az eszmék tisztaságát jelképezi, s arra int: minden országnak támasza, talpköve a tiszta erkölcs. A harmadik szin, a zöld, ott az alapon: az igaz ügy diadalában bízó hit biztató színe, a reménység színe. A magyar zászló az amerikai magyarok jelvényében együtt lobog Amerika színeivel. Azzal együtt hirdeti az igaz ügy diadalában bízó hit erejét. Ma, gyermek, szülő, testvér, hitves vasbetonba olvadt tetemei felett New Yorkban, Washingtonban és szerte a nagyvilágban zászló erdők lengnek, hirdetvén egy gyógyításért esdeklő ország sebzett lelkének Istenben bízó erejét. Ez a megáldásra váró zászló eredeti rendeltetésében egy eszmék tisztaságáért, megdönthetetlenségéért és végső diadaláért küzdő, a hazát mindenek felett szerető nemzedék kezében lengett, hirdetvén egy leigázott nép szabadságvágyának jogosultságát. Kosztolányi Dezső mondotta a beszédes zászlóról: Csak bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem zászló. Mindig beszél. Mindig lobog. Mindig lázas. Mindig önkívületben van az utca fölött, föllengő magasan, egész az égben, S hirdet valamit rajongva. Ha már megszokták, és rá se figyelnek, ha alszanak is éjjel és nappal, úgy, hogy egészen lesoványodott, s áll, mint egy vézna apostoli szónok a háztető ormán, egyedül, harcolva a csönddel és viharral, haszontalanul, és egyre fönségesebben lobog, beszél. Lelkem, te is, te is - ne bot és vászon - légy zászló. Ez a zászló, mely történelmi küldetésében a hazát nagyon szerető, abból erőszak által kiszorított nemzedék kezében lengett, “hirdetett valamit rajongva”, most, mintegy emlékeztetőül, méltó helyre kerül a Táborhegy kápolnájában, egy hálás nemzedék tiszteletétől körülvéve. A lobogókból egyszer ereklyék lesznek, beszélő ereklyék, mint a polgárháború lobogói Gettysburghban, a negyvennyolcas zászlók Budapesten, a 20. század amerikai magyar lobogói a ligonieri múzeumban, de ott és akkor is beszélnek. Ez a “beszédes” zászló mostantól fogva a Táborhegy csendes kápolnájában pihen, s üzen: “Lelkem, te is, te is - ne bot és vászon - légy zászló. Légy hát megáldva az Atyának, a Fiúnak, a Szentiéleknek nevében.” Ámen. Bertalan Imre r SINKA ISTVÁN: ÜDV NÉKED, IFJÚSÁG! Üdv néked, Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép! ki lángban és vérben születtél meg újra három nagy éjszakán, vad ágyúdörgésben! Melyik nép írta fel mostanában nevét így, hogy aranyat adott kezébe Isten újjá? S mely nép beszélt így az önmaga nevében, mint angyal, mikor a harsonáját fújja? Bús igájának fájára írja hát, S mint annyiszor a megsárgult ezer évben vérrel és vassal tanítja zsarnokát. V. Buda, 1956. október 26.
