Fraternity-Testvériség, 1999 (77. évfolyam, 1-4. szám)
1999-12-01 / 4. szám
FRATERNITY Page 7 AMERIKAI MAGYAR NEMZEDÉKRŐL NEMZEDÉKRE Amerikai magyarok 1999 szeptember végén háromnapos ünnepség keretében emlékeztek meg az 1929 májusában Buffalóban rendezett, Nemzetgyűlés néven számon tartott, seregszemlére. Igen, emlékeztek, mert a századforduló nemcsak kínálkozó, de elkötelező alkalom arra, hogy megálljunk, emlékezzünk, tisztelegjünk, annyival is inkább, mert mi, amerikai magyarok, hangsúlyozottan emlékezés-közösség vagyunk. A közös emlékezés éltetett bennünket egy évszázadon át. A nemzedéktől nemzedéknek átadott emlékezés diaszpóra életünk egyik tartó oszlopa. Alábbi sorok nem lépnek fel egy, a részletekre kiterjedő beszámoló igényével, inkább arról szólnak, hogy mi történt a nagygyűlésen, közelebbről annak angol nyelven folytatott szekciójába, közösségi emlékezés terén. Két szóba öntve ez történt: emlékeztünk régiekről, éspedig úgy, ahogy két-három, Amerikában született és nevelkedett fiatal magyar látja. Az amerikai szociológusok beszélnek nemzetiségi tömbökről. Az alaptömb minden esetben az első emigráció, a nagy hullámokban érkező gazdasági menekültek. A semmiből kezdés elszántsága, friss munkaerő, kitartás ömlött be velük szakadatlanul. Nélkülük Amerika robbanásszerű, bámulatos ipari fejlődése nem lett volna elképzelhető. Erre a bevándorlóra legjellemzőbb, hogy csak úgy tudta elviselni az új világot, ha nyelvében, egyházi és társadalmi életében, baráti kapcsolataiban fenntartotta a nemzet lelki—kultúrális folytonosságát. Közösségi szempontból nálunk, amerikai magyaroknál is, ez a legfontosabb nemzedék. Könnyen meg lehet számolni, hogy a később érkező emigráció hány templomot, iskolát, testvérsegítő egyesületet, magyar házat, klubot létesített, szemben a szegénysorról jött, nehéz testi munkát végző öreg- amerikásokkal. Ha ma másfél millió amerikai polgár vallja magyar származását, ez a kedvező statisztika az alaptömbnek és a belőle sarjadó nemzedékeknek köszönhető. Az alapítók nemzedékét méltatta, emléküknek adózott az anyai ágon negyedik nemzedékbeli Bertalan Imre András, Rutgersen, Princetonban végzett toledói lelkipásztor, a ligonieri (PA) Bethlen Otthon közelmúltban megválasztott igazgatólelkésze, kinek dédapja a múlt század végén érkezett New Jersey bányavidékére, és lett egyik alapító presbitere a whartoni egyháznak. A második, legkevésbé kiegyensúlyozott bevándorló hullám a “dipiseké”, (Displaced Persons). Ez a legmeghajszoltabb rétege a magyar emigrációnak. Volt katonatisztek, földbirtokosok, állami tisztviselők, köztük magas állásokat betöltő, tehát jó módhoz, parancsoláshoz szokott urak, akik a második világháborút követő vészes időkben érkeztek az európai láger-életből Amerika partjaira. Végigcsinálták a kemény barakk-életet, mindenféle megaláztatást is. Mire az Egyesült Államok megnyitotta előttük kapuit, már halálos fáradt, múltban élő emberek voltak. A számtalan harcos hangvitelü szervezet, az általuk életre hívott sajtó, legfőképp egy célt szolgáltak: az elhagyott haza, a rab ország felszabadítását. A magukkal hozott számos nemzeti érték között a legfontosabb a ma is virágzó, magyarságtudatot építő, magyar nyelvet ápoló, külföldre szorult cserkészet. Amellett hathatósan növelték a régi, magyarságot szolgáló intézmények, mint egyház, testvérsegítő egyesületek tagságát. Ennek a - számban is jelentős - értelmiségi tömbnek a kiértékelését Koszorús Ferenc, Washingtonban élő nemzetközi jogász, publicista, a kisebbségi probléma megoldásának, a NATO bővítésének szorgalmazója végezte, aki maga is “dipis” szülőktől származik. A harmadik bevándorló csoport az “ötvenhatosoké”. A legtalányosabb képlet: hősök, szabadságharcosok egyfelől, gyors siker keresésében felőrlődök másfelől. Egyéni érvényesülések tekintetében a legsikeresebb f emigrációs tömb. Tehetséges, megedzett, a magyar névnek, “ötvenhat”—nak elismerést szerző, egyéni sikereket aratott polgárok, kik önmagukban, gyermekeikben az amerikai köz-életben számarányukat meghaladó felelős pozíciókat töltenek be. Kötetlenségük csak látszólagos. Követ-kezetesen vállalják, és hathatósan végzik az anyanyelv és kultúra ápolását. Ennek az emigrációs tömbnek kiértékelését Dr. Kiss Erzsébet, Rhodes ösztöndíjas, Oxfordban doktorált, Duke Egyetem profeszora, olyan “ötvenhatos” szülők gyermeke végezte, akik maguk is beírták nevüket mindkét haza újkori történetébe. Emlékeztek, tisztelegtek, de itt nem álltak meg. Az első Nemzetgyűlésről egy kortanú ezt jelentette: “A buffalói Tanácsbahívás jövőt alakító találkozásnak bizonyult.” Ezt bátran elmondhatjuk a második nagygyűlésről is. Az emlékezés nem szolgált eszközül arra, hogy a résztvevők elvesszenek a múltban. Múlton való elmerengés helyett előre nézni, jövőt formálni. Ezt a magatartást tükrözik azok az angol szekcióban Continued on page 8
