Fraternity-Testvériség, 1987 (65. évfolyam, 1-4. szám)
1987-01-01 / 1. szám
FRATERNITY Page 21 és patinás épületek már nem a magyar kultúra és építőművészet kőbefaragott tanúi többé, mert a turista csoportokat kísérők ismertetéseikben a magyar vonatkozásokat teljesen kiküszöbölték. Még akkor sem említik a magyar múltat, amikor az új rendszer nevében egy-egy oldalbarúgásszerű megjegyzést tesznek a szlovák népet azelőtt szipolyozó hűbérurakra. Mert a magyar „hűbérurak” említésével elárulnák, hogy valaha magyar föld volt ez. Legmagyarabb jellegű az általunk felkeresett városok közül Pozsony maradt. Magyarul köszöntének a szállóban, gyakran hallani magyar szót az utcákon is. Nehéz persze eldönteni, hogy az illető pozsonyi lakos vagy magyarországi turista, mert az ősrégi „koronázó városnak” nagyon sok látogatója van az anyaországból. Bejárjuk a város nevezetességeit egy hivatásos vezetővel, akiről szintén kiderül, hogy egy öreg magyar, aki ilyen módon próbálja megtoldani nyomorúságos nyugdíját. Történelemhű ismertetést kapunk, amit nem hiszem, hogy idegeneknek is ugyanúgy mond el. Arra a kérdésemre, hogy mennyi a magyarság száma Szlovákiában, ezt a furcsa, de őszinte választ adja: „Hivatalosan hatszáázezer, tényleg közelebb jár az egymillióhoz.” Amint a magyar határ felé közeledünk, ólomsúllyal nehezedik lelkemre a kérdés: „Mi lesz ezzel a múltjától megfosztott, nyelvétől eltiltott egymillió testvérünkkel, ha idejében nem tudunk rajtuk segíteni?” Soha nem voltam még ilyen szomorú és elkeseredett egy gyönyörű túra után. Mikor Rajkánál átlépjük a határt, megkönnyebbülten lélegziink fel. Szeretném megcsókolni a magyar földet: szülőföldemet. KIVÁNDORLÓ KÜZDELMEI így kezdem soraim, mert ez illet engem Úgy is mind hiába reménységem. Mert amikor jöttem ebbe az országba Több volt a reményem még az óhazában. Amikor átléptem Kanada határát Akkor éreztem csak szívemnek fájdalmát Akkor jut eszembe, hogy mit is csináltam Hogy a kis családom árvaságra hagytam De azért biztatott csak az az egy remény Hátha nekem is lesz egy kicsi szerencsém Mentem egyenesen le Saskacsevánba Abba a kietlen, hideg tartományba. Csillogó hóval van itt az erdő fedve Mert ez Kanadának leghidegebb része. Ki még ezt nem látta, aki nem érezte Rá se tud gondolni arra a hidegre. Mert mikor az ember felöltözik télen Úgy néz ki akárcsak medve az erdőben Mikor odaértem Wakaw városába Várt is rám a munka bent a restaurantba. Elébünk jött Firnájsz és ő így fogada Jöjjenek emberek le az irodámba Alig hogy beérünk kérdezi nevünket És azután pedig kért is ötven centet. Azután kérdezzük, hol kapjuk a munkát? És ő azt mondja hogy majd a Woldinger ád. Minden napi kosztért fizetünk egy dollárt És a restorántba így kaptuk a munkát. Majd aztán sokára mégis valahára Kitudtam én jutni Hói városába. Mikor megérkeztünk majd ki a farinára Lefeküdtem én ott majd egy szalma zsákra. Akkor jut eszembe: hol a dunna-párna? Soká nem jött álom az én szempillámra. Minden adósságom akkor jut eszembe Bus komor gondokkal küzdők hajnal fele. Majd jött reggel aztán az az én új gazdám Rám veri az ajtót és beszól: „Girap, John”. Megyek reggelizni, ennék is ha lenne Ha a zakóm zsebe oly üres nem lenne. Mert amit a miszisz kettőnknek odatett Bizony nálunk sokszor a macska többet ett. Aztán megindultunk kézbe a baltával Vágtuk egész nap a bust Péter kollégával. így töltöttük aztán erdőn napjainkat Amikor mentünk fel vontuk az inunkat. Hajnaltól alkonyig döngettük a fákat Hogy az é-haláltól megmentsük magunkat. Lőrincz Gusztáv, 1927-ben Lörincz Gusztáv tagtársunk 1900-ban született Szamosszegen és 1927-ben vándorolt Kanadába. Feleségével együtt a kanadai 405. osztályunknak tagja. T T
