Fraternity-Testvériség, 1987 (65. évfolyam, 1-4. szám)

1987-01-01 / 1. szám

Page 20 TESTVÉRISÉG A szállodában dollárt akarok koronára beváltani. A meglehetősen mogorva szlovák lány egy dollárért tíz cseh koronát akar adni. A mellette dolgozó ma­gyar asszony látva útleveleinkből nevünket figyel­meztet, hogy nekünk 13.6 korona jár, mert Ameri­kában fizettük be előre az egész utat. Nem hiszem, hogy távozásunk után megdicsérték. A magyarul tökéletesen beszélő, de szlovák nevű liftkezelő be­szélgetésünk során megtudva, hogy magyar tiszt voltam, megható figyelmességgel és alázatossággal vesz körül bennünket. Hatvanasokban járó intelli­gens ember, nem mondja meg, hogy mi volt a régi világban. Tőle tudjuk meg, hogy Kassán és Pozsonyban van magyar középiskola, a magyarlakta vidékeken — leginkább csak a déli keskeny sávban — nyolc osztályos magyar elemi iskolai oktatás. A magyar tanítást elképzelhetetlen aljassággal és ra­vaszsággal zavarják. A térnek is beillő széles főutcát egyik ponton a régi világban épült pompás színházépület zárja le. A színházi évad már megkezdődött. A kifüggesz­tett plakátok egyike sem hirdet magyar darabot, holott még a csehszlovák statisztika szerint is a város lakosságának 20%-a magyar. Az utcák szépen rendben tartott évszázados házak szegélyezik. Né­melyiken tábla, de még véletlenül sem utal a szö­veg a magyar múltra. A park padjain ülők és a mel­lettünk elhaladók csaknem kivétel nélkül szlovákul beszélnek. Ez azonban a kapott tájékoztatás után nem feltétlenül jelenti azt, hogy szlovákok, mert magyaroknak is célszerűbb szlovákul beszélni az utcán. Itt-ott megüti fülünket a magyar szó. Le­állók beszélgetni. Ugyanaz a jelenet ismétlődik, mint az idős asszonnyal a dómban. Gyorsan körül­tekintenek, pedig már majdnem sötét van s azután valóságos jeremiáda következik. Szívszakasztó hall­gatni. Megtiportak, jogtalanok. Feleségemmel jól hallhatóan magyarul beszélünk. Megnéznek, sőt egyesek utánunk fordulnak, de semmiféle provokációra nem kerül sor. Persze a szlovákul tett megjegyzéseket nem értjük. Poprádon keresztül vezet másnap az utunk. Az egyetlen érdekessége, hogy a város területéről válik láthatóvá először a Magas Tátra vonulata. Felejt­hetetlen, lenyűgöző látvány, noha jóval alacso­nyabb, mint az Alpok vagy a Rocky Mountains. De ezt valahogyan még mindig a magunkénak ér­zem. A történelmi Magyarország legmagasabb csú­csa a Ferenc József csúcs volt: 2,663 méter. (Le­het, hogy pár méternyit csal már emlékezetem.) Közvetlen alatta van Novy Smokovecen (Üj Tát- rafüred) a Park Szálló, melyben foglalásunk van. Angolul beszélünk, a kifogástalan angolsággal be­szélő fiatal lány kedves mosolya azonban csak ad­dig tart, míg foglalásunk ellenőrzése során meg­hallja nevünket. Este egy másik fiatal alkalmazott váltja fel őt. Legnagyobb örömömre magyarul kö­szönt, mikor vacsorára lejövünk. Cipszer lány, de folyékonyan beszél magyarul is. Itt döbbenünk rá, hogy a pénzváltás terén alig titkolt fekete kereske­delem folyik. A hivatalos 1:10-hez helyett hol 20, 22 sőt egyszer 30 koronát adnak a dollárért. Nyo­morúságos gazdasági viszonyaik miatt a dollár nagy becsben van. Négy kelet-európai államot végigutaz­va, némelyiket többször is, arra a megállapításra ju­tottam, hogy a „vasfüggöny” mögött elég angolul beszélni, sőt leghasznosabb is és dolláron kívül más valutára nincs szükség. Egyik este egyedül találom a kis cipszer lányt a pult mögött. Megkérdezem, hogy milyen az éle­tük? Ö is többször körülnéz előbb, lehajtja a fejét egy ideig, majd hirtelen szemembe néz és elfátyo- losodott szemmel válaszol: „Nehéz. Nagyon ne­héz.” Nekik és a magyaroknak. Kirándulunk a Csorba tóra, amit most elfelej­tettem, hogyan neveznek. Hatalmas sportközpont van épülőben. Állítólag 1987-re készül el. Ezt per­sze a kelet-európai országokban nem szabad kész­pénznek venni. Rengeteg az ember, a turista és kiránduló. Egy óriási csarnokban képeslapokat és emléktárgyakat árulnak. Itt gyakori a német szó, néha angol üti meg fülemet. A szlovákok két má­sik helyen tömörülnek. Az egyiknél kitűnő illatú kolbászt sütnek, a másik egy élelmiszer üzlet, ahol szőlőt árulnak többek között. Olyan a tömeg, hogy csak nehezen jutunk be, de kitartunk, mert eddig nem jutottunk gyümölcshöz Szlovákiában. Mikor feleségem magyarul kérdez valamit, a köriilállókból szinte süt a gyűlölet. Az élelmiszerüzletekben na­gyon kevés az áru, minőségük alacsony, áruk ma­gas. Még a legjobb éttermekben is kicsik az ada­gok, az étlapok csak néhány ételt kínálnak, de ha valaki későbben érkezik, már csak az egyetlen és rendszerint nem kívánatos étellel kell beérje. A Vág völgyében hajtunk tovább. Az út men­tén gyakran látunk időmarta Krisztus kereszteket, melyeknek tövében friss virágcsokor virít. A temp­lomba járástól el lehet rettenteni a Felvidék val­lásos népét, de hitének ilyen módon való megval- lásától még sokakat nem. Festői szépségű várromok bukkanak fel hol itt, hol ott, de „tárogató nem szól messze” se Kraszna Horkáról, se máshonnan, mert „ráborult az éj ho­málya” nemcsak a valaha élettől pezsgő várak szo­morú maradványaira, hanem az egész felvidéki ma­gyar életre. Lőcse, majd Trencsén következik. A romanti­kus fekvésű városokban az évszázados templomok

Next

/
Thumbnails
Contents